Évtizedeken keresztül minden életrajzomat azzal kellett kezdeni, mi volt szüleim foglalkozása. Ezért most is ezzel indítok. Apám a Brassó melletti, magyar tulajdonú, bodfalusi cukorgyár igazgatója volt. A románoknak nem tetszett, hogy a Kárpát-medence egyik legmodernebb gyárának magyar vezetője van, ezért 1941-ben el kellett jönnünk onnan. Azóta – hosszabb külföldi munkáimtól eltekintve – Budapesten élek, és tősgyökeres budainak, illetve ma már budapestinek tekintem magam. Apám kapitalista gyökereit egy ügyes húzással sikerült eltüntetnem. Akkori életrajzaimban csak annyit írtam: Bodfalun volt tisztviselő. Így sikerült elkerülnöm, hogy kizsákmányoló, úgynevezett x-es származású legyek. Elértem, hogy 1955-ben kilencedmagammal felvegyenek az ELTE TTK akkor elitnek számító fizika szakára. A hatodik x végéről visszatekintve, ez volt az egyik legsikeresebben abszolvált x.
Gimnáziumi tanulmányaimat (akkor V. általános) a budai ciszterci gimnáziumban kezdtem el és a Petőfiben fejeztem be. Sajnos ciszterci diákéveimnek hamar véget vetett az államosítás. De az ott belénk nevelt emberi tartás egész éltemre kihatott.
Matematikai tehetségem már ekkor megmutatkozott. Az első számtandolgozat példáit öt perc alatt megoldottam. Füzetemet becsukva hátratett kézzel ültem a padban. Tanárunk ezt észrevette, és megkérdezte, miért nem dolgozom? „Már kész vagyok” – válaszoltam. Erre kissé bepöccent, és – az általa rendszeresített nevelési módon – folyamatosan fölfelé húzta a pajeszom, apró pofonokkal simogatta az arcom, miközben azt ismételgette: „Ez a fiúcska már kész van?” Végül, negyedóra után, hajlandó volt kinyitni a füzetem, és megállapította, hogy valóban helyesen megoldottam az összes feladatot. Ebből később sokmilliós számítástechnikai projektek vezetőjeként és végrehajtójaként azt az örök tanulságot vontam le: sohasem szabad bevallani, ha egy feladatot nagyon hamar meg tudunk oldani.
Az előbb említettnél azonban komolyabb eredményeket is elértem gimnazistaként matematikából. A Középiskolai Matematikai Lapok pontversenyein rendszeresen az első öt között végeztem, az országos tanulmányi versenyeken első dicséreteket kaptam és a Kürschák-versenyen második lettem.
Emellett, ma sem tagadom le, az ifjúsági mozgalomból is kivettem a részem. Az egyetemen, bár nem voltam KISZ-tag, mégis sokat tettem a mozgalom népszerűsítéséért. Megszerveztem az órák helyetti bridzsezést a TTK KISZ-klubjában. Ezáltal ez volt 1958-ban a leglátogatottabb budapesti KISZ-klub. Egészen addig, amíg valamelyik fő fejesnek föl nem tűnt a sok zsugás, és mindannyinkat ki nem tiltottak onnan. Pedig (a bridzsben) az asztal nem csinált semmit. Ő csak nézte a másik három kártyázót.
1960-ban védtem meg fizikusi diplomámat. Előtte azonban még egy, az egész életemre kiható baleset ért. A legutolsó oktatási napon lejött a laborunkba egy igen szép, kisportolt, szőke, negyedéves fizikuslány (Szuló Jutka), hogy segítsen neki valamelyikünk GM-csöves mérőberendezésének a rendbe hozásában. Segítettem! Az eredmény: a berendezés működőképessé vált, 39 évi házasság, két gyerek és (eddig) négy unoka.
Első munkahelyem a KFKI volt. Elég gyorsan haladtam a szamárlétrán, doktoráltam, kandidáltam. Ennek ellenére jóakaróim beleírták a minősítésembe, hogy a bridzsezés helyett inkább a fizikával foglalkozzam. Ezt annyira szívemre vettem, hogy csapatban magyar bajnokságot nyertem.
Kandidátusi disszertációm nagy tisztaságú ipari alapanyagok nyomszennyezőinek meghatározásával foglalkozott. Ez egy kémiai probléma fizikai módszerekkel való megoldásával és az eredmény számítógépes kiértékelésével volt egyenlő. Miután e három nagy témakörből a legtöbb kritikus legföljebb kettőhöz értett, a disszertáció csont nélkül átment. A kidolgozott eljárások iparilag is alkalmazhatóak voltak. Az Egyesült Izzó havonta több száz mintát vizsgáltatott be. Ezért az eljárást szabadalmaztattam. Többen kinevettek, minek csinál egy tudós ilyesmit. De amikor megjelentem a szabadalmi pénzből vásárolt Wartburgommal, egyből megnőtt az irigyeim és az intézeti szabadalmak száma is.
1968–69-ben Ford-ösztöndíjjal egy évig az USA-ban dolgoztam a Columbia és a Texas A&M egyetemen, valamint a washingtoni National Bureau of Standardsben.
Több tudományos és ismeretterjesztő könyvet és cikket írtam. A szakmai könyvek közül a legértékesebbnek a Kiss Dezsővel közös Neutronfizikát tartom, mely a téma első magyar nyelvű összefoglalója volt. Az angol könyvek közül a legsikeresebb a Computer Evaluation of Gamma Ray Spectra volt, melyet először a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség adott ki 1970-ben. Később bővített formában három nemzetközi kiadó is megjelentette. A gamma spektroszkópiával foglalkozó szakembereknek éveken keresztül ez volt az egyik alapkönyve, és ez alapozta meg későbbi ENSZ-szakértői karrieremet is. Ismeretterjesztő könyveim közül a legnagyobb népszerűségre az Apu, miért…? tett szert. Abban az időben még teljesen szokatlan módon, humoros történetekbe ágyazva írtam le alapvető fizikai jelenségek magyarázatát. Sok kritika ért a könyv és a könnyed stílus miatt, de ezért teljesen kárpótolt, amikor tizenéves fiam két gombfocimeccs között nagyokat nevetve olvasta az elsősorban ezen korosztály számára írt művemet.
A hetvenes évektől érdeklődésem a számítástechnika és az informatika felé fordult. Ezt hosszú ideig azért még összekapcsoltam a fizikával. 1976 és 1983 között a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) szakértőjeként több részletben összesen két évet dolgoztam Zairében, Srí-Lankán, Mongóliában, Kubában és a bécsi központban nukleáris laboratóriumok számítógépesítésén. 1980–81-ben az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) keretében vezettem a Mongol Nemzeti Számítóközpontot létrehozó projektet, amelynek sikeres végrehajtásáért Nemzeti Díjat kaptam. A projektmenedzserség mellett ügyvivőként vezettem az ENSZ mongóliai képviseletét is. Vendégprofesszorként tanítottam az újvidéki és a hamburgi egyetemen.
Nemzetközi tevékenységem mellett itthon a SZÁMOK igazgatóhelyettese, majd a magyar egyetemek közös számítóközpontjának főosztályvezetője voltam. Úttörő szerepem volt a magyar szoftverexport beindításában. Több tucat beosztott munkatársam dolgozott rendszeresen Nyugat-Európában. Emellett több szak- és ismeretterjesztő könyvet írtam, melyek magyarul, angolul, oroszul és szerbül is megjelentek. A legismertebb, a Számítástechnika rendszerszervezőknek több nyelven több kiadást ért meg, és közgazdák ezrei tanultak belőle. A tudománytól és az oktatástól egy kis kitérővel ’85–89-ben megszerveztem a Magyar Televízió informatikai részlegét, amiért Televíziós Nívódíjat kaptam. 1990-től visszatértem az oktatáshoz. A Közgázon (pillanatnyi fedőnevén Corvinus) egyetemi tanárként az információs rendszerek és az adatbázisok oktatásáért vagyok felelős, és tevékenyen részt veszek az informatikai oktatás modernizálásában. Eközben a gyakorlati munkától sem szakadtam el. Adatbázis-szakértőként nyolc éven át rendszeresen dolgoztam elsősorban nagy német vállalatok és bankok információs rendszerének továbbfejlesztésében.
2001! Új évezred, új társ, vele két új unoka! Ikrek! Az egyetemen most is én viszem az adatbázis témakört, külföldön is tanítom.
Hobbik. A síelést sajnos már abbahagytam. Tenisz: már csak a lányommal, a nagyobb unokákkal (pár év múlva már csak a kisebbekkel) és néhány magam korabeli idősebb úrral játszom. Bridzs: az első osztály második feléből nézem, mennyire agresszívvá vált ez a szép, úri társasági játék (szellemi sport).
Most veszem észre, milyen hosszú lett ez az életrajz. De hát ennyit éltem. Mit tehetek még hozzá? Legföljebb ennyit, még élek!
