Kezdjük a bemutatkozással: id. Posch Sándor fiának, ifjabb Posch Sándornak gyermekeként, mint legifjabb Posch Sándor láttam meg a napvilágot a józsefvárosi Örömvölgy utcában. (23 évvel később a Színművészeti Főiskolán a csodálatos mester, Nádasdy Kálmán figyelmeztetett, hogy egy magyar színház plakátján egy sváb név rosszul hangzik. Ezért Herczeg Ferenc honfoglalás kori regénye egyik szereplőjének nevét oroztam el, az „öreg Pós” nevű halászét. Ma már látom, hogy Nádasdy figyelmeztetése minden szempontból aktualitását vesztette.) Apám, nagyapám géplakatos volt a közeli Ganz gyárban, anyám masamód. Körfolyosós proliházban laktunk (WC a gang végén). De a munkásemberek szemetesládáját mindennap kiürítette a viceházmester, a leveleket, újságokat a lakásba hozta a postás, és az aznapi frissen fejt tej és a péksütemény minden reggel ott volt az ajtó előtt a millimári (tejesasszony) jóvoltából. Ma már el se hisszük… A francia papok iskolájában kezdtem, de a háború elsodort onnan. Csodával határos módon baj és veszteség nélkül vészeltük át a világégést. Tízéves koromban felvitte az Isten a dolgunkat. Jómódú nagybátyám az ő dúsgazdag nagybátyjának örököseként egy nagy villát vásárolt a Pasaréti úton, és oda összegyűjtötte majd az egész családot. Bár gyönyörű volt, nem sokat élvezhettem, mert szüleim beírattak Pannonhalmára a bencés gimnáziumba. (Máig a bencésektől kapott szellemi és morális útravalóból élek.) 1949: államosítás. Hazautazás Pasarétre. De a villa is megtetszett a Honvédelmi Minisztériumnak. Negyvennyolc órát kaptunk, hogy eltakarodjunk. (Legalább lakást adtak.) A kiköltöztetést felügyelő piros lampaszos tábornok, megtudván, hogy apám gyári munkás, az alábbi aranyat köpte: „Ez igen! Le is kéne adni a nyugati sajtónak, hogy nálunk a gyári munkások ilyen villában laknak.” Jobbnak láttuk csöndben maradni és némán cipelni tovább a betyárbútort. Mindazonáltal szocdem apámtól, Pannonhalmától és a tábornok elvtárstól sziklaszilárd világnézeti alapot kaptam. Azóta is megingathatatlan.
Apám 1952-ben bekövetkezett halála után anyámra maradt húgom, a magam és nagyszüleim eltartása, a családfenntartói szerep. Megfejthetetlen, hogyan csinálta, de a család talpon maradt. Tanulhattunk. Sok-sok olvasmány után Sztanyiszlavszkij, majd Hevesi Sándor írásai eldöntötték a sorsomat. Főiskola, házasság (sikertörténet), rendezői diploma, kötelező vidék. Szörnyű. Hat év alatt kb. tíz minősíthetetlen brettli rendezése, mindössze talán három igazi színdarab, merthogy azokat általában a főrendezők rendezték. Kettőnknek 4×4 méteres színészházi szoba, füstölő vaskályha, majd albérlet temérdek bolhával meg trágyával tapasztott cserépkályhával. Szakmailag nihil. Menekülés haza, Pestre. Munkanélküliség. (Akkor még majdhogynem bűncselekménynek számított. A kmk = közveszélyes munkakerülés minimum előállítással járt, ha igazoltattak.) A „megváltás” a Nemzeti Színház volt, ahol végre segédrendező lehettem, kevesebb bérért, mint hat évvel korábbi kezdő fizetésem volt. Segédrendező-társaimmal (nem akárkik: Bodnár Sándor és Tatár Eszter) próbaszünetekben a büfében, este az öltözőkben titokban próbáltunk segíteni az ország legnagyobb színészeinek, hogy a kaotikus és improduktív próbák után rátaláljanak szerepeik megoldására. (Szegény Gellért Endre már régen leugrott az emeletről, Nádasdy Kálmán visszamenekült az Operába.)
Aztán megírtam Déry Tibor regényéből a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical szövegkönyvét. A Nemzetinek, ahol tag voltam, nem kellett. A Vígnek igen. A rendezővel sokat vitatkoztunk. Én brechti, intellektuális előadást akartam, ő sikerdarabot. Szerencsére neki lett igaza. Számtalan sajtó-helyreigazítási felszólítás után sikerült kiharcolnom helyemet a szerzők között. A sztár szerzők, Déry, Presser, Adamis mellett egy outsider segédrendező elhagyható, még akkor is, ha az egész ügy az ő találmánya. Azóta megszámlálhatatlan bel- és külföldi bemutató után ez már ritkán probléma, de azért néhány rendező önmegvalósító lázálma elszomorít. A történtek után megváltam a Nemzetitől, és a Magyar Rádió főrendezőjének, Bozó Lászlónak hívását elfogadva fölcsaptam rádiórendezőnek. Kezdetben féltem a műfajváltástól, de végül is nagy szerelem lett a dologból. Lehetőségek végtelen tárháza nyílt meg előttem. Kis versműsortól nagyhangjátékig, sok helyszínes, bonyolult élőadástól sokrészes, folytatásos regényadaptációkig, riportműsortól dokumentumjátékig lubickolhattam a változatosságban. Az ország legnagyobb színészeivel, a nagyválogatottal dolgozhattam. Kiugróan nagy sikereim voltak, mind belső, szakmai, mind hallgatói, mind kritikai téren. Sok-sok Nívódíj, Kritikusok Díja, Magyar Rádiózásért kitüntetés, Jászai Mari-díj… Később – önvédelemből – hivatali beosztást is vállaltam, mert féltem, hogy feletteseim megelégelik a sikereimet, és kiszolgáltatottá válok, mint egykor a színházban. Osztályvezető lettem, majd igazgatóhelyettes, főrendező. Végre rendszerváltozás… De… Médiaháború. Kegyetlen, méltatlan harcok. Az intézmény művészi és kulturális feladatainak teljes háttérbe szorítása, politikai erők politikai csataterévé silányulása. Menekülés a korkedvezményes nyugdíjba. Ettől is féltem, pedig ez is szép. Nyugalom, könyvek, tévé (szigorúan szelektált műsorok), internet, család, kutya (sajnos nemrég kimúlt), séták, utazások (mérsékelten mindkettő), szép környezetben szép lakás, barátok… Persze sajnos öregség, nyavalyák is, de még nem ezek a meghatározók. Egyszóval boldog kiegyensúlyozottság. Ez a jelenlegi helyzet.
A napokban megrendítő élményben részesített a Duna Tv. Egy új orosz filmet, Dosztojevszkij Félkegyelműjét adták folytatásokban. Így megérteni, így átérezni és ilyen ihletetten eljátszani és megrendezni egy remekművet még nem láttam. Miskin herceg, a figyelem, megértés, tolerancia és a mindenkire kiáradó tömény szeretet megtestesítője mindenkit bűvkörébe von. De a brutális világ nem tud mit kezdeni a megnemesedett lelkekkel. Mindenki „elnyeri méltó büntetését”, a herceg is kiég. Talán ha sok-sok Miskin járkálna közöttünk, és hatványozottan több embert csábítanának a jóra, kevésbé irracionális és jóval szelídebb világban élhetnénk. És akkor talán ez a bemutatkozás is derűsebb lehetett volna.
