Harmincnegyedik éve voltam már a szakmában. Terepjáró újságíró, riporter. Nincs olyan falu szűkebb hazánkban – a délvidéki Vajdaság tartományban –, amelyikben ne jártam volna, ne lenne ott ismerősöm. Vagy a községi elnök, vagy a pap, vagy a párttitkár, esetleg mind a három. De a vállalatok portásai, kapusai, a harangozók, a falu csordása, a magángazdálkodók között is sok a barátnak is minősülő ismerős. Tíz éve, hogy világraszóló gyászpompával eltemettük az ország egyszemélyes vezetőjét, Josip Broz Titót. Akinél a háború alatt Randolph Churchill, a nagynevű angol miniszterelnök fia teljesített szolgálatot összekötői minőségben, de aki ugyanabban az időben naponta akár többször is váltott rádióüzenetet a szovjet diktátorral, Sztálinnal. Aki zseniális politikával rájátszott a kelet–nyugati ellenétre, s ennek köszönhetően megnyerte Kelet és Nyugat támogatását. S aki országa konszolidálásának kezdetén kiirtatott több tízezer magyart. Is. (A többiekről itt nem esik szó.)
Változás szelét éreztük körülöttünk, de a bigott Tito-pártiak még veszedelmesen le-lecsaptak mindenkire, aki berzenkedett a „Tito után is Tito” politikai irányultság ellen. Sziveri Jánost, tehetséges költőnket úgy kiebrudalták, hogy a temetőig meg sem állt. 1990. április 20-án lapom, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó rövid hírt közölt: „A VMDK, a vajdasági magyarok frissen alakult, háború utáni első politikai szervezete követeli az 1944 végén, 1945 elején, a Délvidéken lejátszódott magyarellenes atrocitások tudományos feltárását.”
Az újság olvasói kezéből ijedtükben talán még a lap is kiesett, amikor elolvasták a hírt. A szerkesztőségben néhány napi csend után szerkesztőbizottsági ülés: mit kezdjünk a követeléssel? Mindannyian tudtuk addig is, hogy tömegmészárlások zajlottak le, sajnos, azóta kiderült, sokkal nagyobb méretű, mint akkor sejthettük. Jómagam Temerinben éltem át az 1944 őszén lezajlott razziát. Tudtam, hol van a tömegsír. Ismertem Illés Sándor, a falu szülötte, a budapesti újságíró regénynek nevezett könyvét, a Siratót. Egy az egyben leírta benne, hogyan ritkították meg abban az időben szülőfalum férfi lakosságát. Akkor talán még Illés sem tudta, hogy nem is csupán egy, hanem több tömegsír is van a Nyugati temetőben, az meg már csak az ezredforduló táján derült ki, hogy az áldozatok száma nem nyolcvan körül van, mint ahogyan az emlékezők hitték, hanem vagy háromszor annyi. A más helységekben történtekről még kevesebbet tudtunk, s ha hallottunk is felőle, képtelenek voltunk elhinni. Még otthon, parasztgyerek koromban hallottam az ötvenes évek elején egy földszomszédunktól, hogy őt Csurogon meghajtották – így mondta –, kocsival, lóval hullák – az agyonvert magyarok tetemei – szállítására. „Lapáttal tisztítottam a kocsideszkáról a vért!” – mondta. Magamba zártam a hallottakat.
Nagyjából ennyit tudtam kezdetben. Terepjárásaim során azután egyre többet és többet. Bezdánban Kecskés Ferenc plébános egyszer megmutatta a halotti anyakönyvet. Néhány hónapos késéssel ugyan, de 101 áldozat be volt írva a halotti anyakönyvbe. Már csak a kutatások során tudtam meg, hogy ilyen feljegyzés csupán még egy helyen történt meg, a Magyarkanizsa melletti Adorjánban: Firányi Lajos plébános szintén beírta a több mint félszáz áldozat nevét az elhunytak könyvébe.
Hosszú vita után egyhangú döntést hoztunk a szerkesztőbizottságban: írnunk kell róla! A következő kérdés felmerülése után mindenki hallgatott: ki vállalja? Nem néztünk egymásra. Vártuk a jelentkezőt. Nem mertem elmondani, hogy Németh Mátyás fotós kollégámmal kifényképeztük a bezdáni anyakönyv adatait is, de szót kérvén annyit mégis közöltem, hogy én már gyűjtöttem valamit.
– Akkor folytasd!
Két hétre szabad kezet kaptam. Fizetik az autóhasználati költséget és a szokásos terepjárási napidíjat. Két hét után még kettőt kértem. Szó nélkül megkaptam. Negyedév elteltével kezdtek már idegesíteni:
– Mikor fejezed be?
Október derekára elkészült az első negyven oldal. Elkezdődött a közlése. Közben, senkinek sem szólva már, tovább jártam a terepet és halmoztam az adatokat.
Azóta jóformán csak ezzel foglalkozom. Minden jegyzőfüzetemben, minden iratgyűjtőben, minden újonnan vásárolt könyvben, a komputeremben és a fejemben ez van, ezt keresem. Ezt másolta ki a gépemből a rendőrség. Találkozom tanúkkal és alanyokkal itthon és vidéken, megszólítanak az utcán, fölhívnak telefonon, e-mailen tájékoztatnak Vancouvertől Brisbaneig: „Tudod-e, hogy…”
Nagyon sokat nem tudok.
Kéretlenül is elhalmoznak újabbnál újabb ismeretekkel.
Nem fogok már szabadulni ettől a témától, sohasem fogom befejezni. Mert még mindig keveset tudunk róla, még mindig kevesen tudják, mi történt a délvidéki magyarokkal 1944 végén, 1945 elején. Amikor a felszabadítóknak mondott fegyveresek több tízezer magyar testvérünket kiirtották. A felszabadítóinkat azóta is magasztalnunk kell, áldozatainknak pedig még csak itt-ott állítottunk szerény emlékművet. De mikor készül el a névsoruk? Hogy kőbe véssük, bronzba öntsük.
Hogy megszámlálhassuk, hányan vannak.
