Jövőre hetven leszek? Hihetetlen. Ennyi a nagyapám szokott lenni. A jó humorú baranyai parasztember, aki, amikor az eldugott borért a kozákok levetkőztették, német támadást imitálva futtatta meg őket.
Nagy idők tanúja voltam. Gyerekként Szekszárdon, ahol a munkanélküliség elől menekülő apám alhadnagyságig vitte, láttam a tömeg köpködte sárga csillagosok vonulását. Háború volt még a képeslapokban is, és mi, félgömbsisakosok mindig legyőztük a csúcsos sisakos ellenséget. A valóságban persze lakásunkat kifosztották, semmink sem maradt. Ma is érzem a cukorpótló melasz undorító szagát, a sópótló fahamu fog alatti korcogását. Anyám ezt soha nem tudta feldolgozni, haláláig rettegett a háborútól, szorgos apám azonban, a Don-kanyarból és fogságból hazajőve, kívülállóként is a téeszelnökségig vergődött.
Emlékszem a háború utáni választások kocsmai verekedéseire, a beszolgáltatások rettegéses időszakára. Meg téesznyugdíjas nagyanyámra, aki végigrobotolta a legkegyetlenebb, a magánparaszti életet, és mikor a téesz ellátta ebéddel, Harkányba fürödni, Pécsre színházba vitte, sírva mondogatta: „Most szeretnék fiatal lenni, mert most úri az élet.” Azt hiszem, ekkor lettem elkötelezett baloldali.
Előbb azonban még megveretéseim időszaka következett. Kisiskolásként a jezsuiták jól elnáspángoltak, ha nem voltam elég buzgó szív-testőr – az államosítás után persze a madiszosok vertek el szív-testőri buzgóságomért. Középiskolába az „egyéb” kategória gyerekeinek gyűjtőhelyére, a bányaipari technikumba jártam. Érettségi szünetben dolgoztam ki első önálló művemet: a „humán-demokrata program”-ot. Fúrómesterkedésem alapozta meg egyetemi tanulmányaimat a miskolci bányász karon. Az ’56-os események azonban közbeszóltak: kezdetben nagy volt a lelkesedésünk, a Kossuth-címeres függetlenség és nem a tőkés restauráció volt a célunk, de a véres retorziók és a bíborosi beszéd miatt nagy volt a kiábrándulásunk is. A sors iróniája, hogy egy ’57-es diákdemonstráció miatt, bár nem vettem részt benne, egy téves fotó alapján kizártak az egyetemről. Nem bántam, mert „szociálisabb” diszciplínára vágytam: építész akartam lenni. Csakhogy a múlt legyőzése öt évig tartott. Ezalatt volt szerencsém alulról ismerkedni az élettel: kukoricacsőszként, anyagkönyvelőként, gépkocsiellenőrként, mészégető művezetőként, műszaki rajzolóként, téeszszervezőként.
Építészdiplomával a zsebemben is a társadalmi témák érdekeltek, ez időben a tervszerű településfejlesztés volt a mániám. Országgyűlési díjazott baranyai díszpolgár lettem. Tervezővállalati igazgatóságom idején dolgoztuk ki egy regionális fejlesztési intézet koncepcióit. Ez a megyék ellenkezése miatt máig hiányzó intézmény. Pécsi főépítészségem alatt készítettük el, akadémiai és minisztériumi pénzen, számos szakmai team bevonásával, a pécsi agglomeráció fejlesztési programját. Ez a vezetés gondolatnélküliségébe ütközött. Az egyik pártvezető azzal rukkolt elő, hogy „a megye irányíthatatlan méretű városai ellenében a falvak népességét kell növelni”. Ma úgy látom, a jövőre vár a településpolitika tudományos megalapozása. Bizonyára ezért is meg kell majd küzdeni, miként egyetemi tanár Attila öcsém vívja harcát az ökológia politikai döntésekben való részvételéért.
A helyi politikai akarnokokból elegem is lett, „felsőbb” hívásra fővárosi lettem, itt folytatva a már elkezdett településelméleti, társadalomelméleti munkámat. Település és társadalom című kandidátusi értekezésem is – a történelemfilozófia pandanjaként – a településfilozófiai diszciplína alapjainak lerakását szolgálta. Emellett a társadalmi formák elméletébe is belekontárkodtam. Az újabb sorsfordító idő közbejötte e gondolkodásmódokat egy időre a jövőbe sodorta. A mag azonban el van vetve.
Ha most egy (talán nem végső) összegzésre adom a fejem, elmondhatom, hogy, bár többször is nagyot fordult körülöttem a világ, baloldaliságom egyre erősebb lesz. Megélve a korábbi, az egyén szintjén kisszerű, kontraszelektált, autoritárius korszakot és a mai, ember- és természetellenes, pénz uralta rendszert, egy humánusabb társadalom kibontakozását várom, amelyben minden ember alakíthatja természeti és társadalmi körülményeit. Ehhez tulajdonra van szükség, hiszen csak a tulajdon tesz szabaddá, csak ez biztosítja a döntésekben való alkotó részvételt, csak ennek alapján érhető el az eredmények élvezetének igazságos elosztása is. Csak egy olyan társadalom, ahol mindenki tulajdonos és dolgozó is egyben, teszi az embert valóban emberré, kiemelve az állati önzésből, együttműködő alkotó közösséget nyújtva az antihumánus konkurenciaharc és kizsákmányolás helyett. Ez a jövő, akár megérem, akár nem. Amit ezért eddig tettem, nem sok, de okos és gyakorlatias feleségem, Ildikó nélkül ezt sem tudtam volna megtenni. Remélem, az új nemzedék, jogász (Szabolcs) és vámtiszt (Balázs) fiam meglátja az ígéret földjét.
