Hetven évem 25 565 napot tesz ki majd, ami soknak tűnhet, pedig „egy múló pillanat” volt csupán. Ha mottót keresnék életrajzom elé, talán ezt írnám: tizenhárom éves koromig voltam „otthon a világban”, azóta csak élek benne.
Szeretem a földet: megtanultam kapálni, szőlőt művelni, markot szedni, sőt fonni, szőni is. Magyarországi szlovák parasztivadék vagyok, tanárnak tartom magam.
Két Nógrád megyei kicsi falut tekintek szülőhelyemnek: Galgagutát, ahol gyermekkorom telt, szüleim, rokonaim éltek, s Felsőpetényt, ahová féltestvére temetésére ment el lovas szekéren édesanyám, s ahol, amikor anyai nagyszüleim udvarán éppen elsiratták a tizenkét éves fiút, bent a házban én is felsírtam. Nem igazán örülhettek nekem… Később sem voltam „jó” gyerek, inkább akaratos, önfejű, makacs és nagyon kíváncsi. Három-négy éves lehettem, amikor a többi gyerektől elszökve vasúti síneken indultam el „világot látni”. Édesapám gyorsan rám talált, s aggodalmát sokszoknyás hátsófelemen „leverve” csendre intett. Hazaérve édesanyámhoz bújtam, s zokogva ordítottam: „Apa megvert, és még sírni sem hagyott!” Hát, valahogy ilyen volt az életem: ha a sors büntetett, nem az fájt igazán, hanem a magamra kényszerített hallgatás. Irtóztam a szánalomtól, ahogy a vállveregető elismerésektől is. „Parasztgőgöt” örököltem önérzetes, okos, könyvszerető, a tragikus fordulatokon is – 1957-ben hónapokig nem tudtuk, hová vitte a „nagy fekete kocsi” – ironikus humorral átlépő apámtól, türelmet, alkalmazkodni tudást örökké dolgozó édesanyámtól, aki bölcsen volt megértő, s szegényen is derűs nyugalmat teremtett otthonunkban. Nagyon szerettem őket, ahogy ők is mindhármunkat, s ma már tudom, hogy igazán fontosak csak a szüleinknek vagyunk…
A két osztályból álló összevont iskola – bár hatéves koromban megtanulom: ha anyanyelvemen szólalok meg, azért büntetés jár – nekem maga a csoda. Kilencévesen írok egy fogalmazást, ebben „elérhetetlen vágyam”, hogy legyen könyvespolcom és saját könyveim. Kivételesen elhivatott tanítóim voltak, egyikük még a „versírás” tanításával is próbálkozott. Ebben a faluban éltem át a háborút, itt azt, hogy a fél falu 1947-ben elment „haza”, Szlovákiába, s máig hallom édesapám hangját, amikor végigjártatva szemét összecsomagolt családján – eredetileg mi is az áttelepülők listáján voltunk – kimondja magyarul a döntést: „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”. S mi maradtunk. Szüleimtől, testvéreimtől, a falu iskolájától, baptista imaházától kaptam meg az élethez minden fontosat; ami később történt velem, s formált még, azt ráadásnak nevezem.
Tizenhárom évesen szakadtam el otthonról – a népviselettől csak egy évvel később –, amikor az éppen megnyíló szlovák tannyelvű 12 osztályos iskola diákjaként Budapestre kerültem. Ettől kezdve kollégiumban éltem 22 éves koromig. 1954-ben kitüntetéssel érettségiztem, majd az ELTE szlovák–magyar szakán szerzett diplomával volt iskolám tanára, igazgatója, 1969-től 1978-ig pedig az Országos Pedagógiai Intézet szlovák referense, később nemzetiségi tanszékének vezetője voltam. Túl fiatalon kaptam komoly felelősséget igénylő feladatokat: intézményvezetést, oktatási alapdokumentumok készítését, biztosan volt jó néhány tévedésem. 1978-ban férjem a szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatója lett, a család is vele ment. Öt évet töltöttünk Bulgáriában, ahol a magyar kolónia gyermekei számára honismereti oktatást szerveztem. Közben – előtte már itthon is, kint is – szlovák tankönyveket, munkafüzeteket írtam (irodalmat, nyelvtant, stilisztikát a hazai szlovák iskoláknak). Állítólag jók ezek, ma is használják őket, bár az idő nyilván eljárt fölöttük is. Számuk összesen tizenhat.
A Magyarországi Szlovákok Szövetsége – főtitkárválasztással egybekötött – VII. kongresszusát 1983-ban tartotta. Utódul az én nevemet is előterjesztették, s a kongresszus –1948 óta nőjelöltet először, s először titkos szavazással – főtitkárnak választott. Ma már beismerem, „ijesztő” volt számomra életem új fordulata, de elfogadtam, s 1992-ig, nyugdíjaztatásom kéréséig, ezt a munkát láttam el. Jóle, nem feladatom eldönteni. Vallottam, amit ma is: újkori történelmünk itt, Kelet-Közép-Európában olyan nyomokat hagyott nemzeteken, nemzetiségeken, hogy megalázó a szeretet is, ha arra kényszerít, takargassuk sebeinket illedelmesen.
Azután tíz évig „csak” a politikában voltam jelen. Ebbe 1985-ben az országos listán megválasztott képviselőként csöppentem bele. (A történelem fintora: első „képviselői megbízólevelemet” Kádár János kezéből vettem át, s az 1992-ben nekem ítélt Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetési okmányát Antall József írta alá.) Álljon itt egyetlen, Szemere Bertalantól származó mondat, amelyet a t. Házban is felidéztem: „Élesen voltam kénytelen fellépni, mert ezen – még mindig arisztokratikus – magyar felfogása a demokráciában más népek követeléseinek, elveszíti a nemzetet, és én kezeimet mosom e politikától.” 1988-tól 1990-ig a parlament alelnöke voltam. Remélem, hogy néhány jó ügyet is szolgálhattam.
Férjem, Jakab Róbert – andrásfalvi magyar ősök utódja – házasságunk negyvenedik évfordulójának évében halt meg. Mindkét gyermekem az Amerikai Egyesült Államokban dolgozik, fiam kutatóbiológus, lányom közgazdász. Magam most Eszter lányommal élek, Cincinnatiban, ahol Zoé-Marie kisunokámat altatgatom szlovák népdalokkal és Weöres Sándor verseivel. Várom, hogy az új tavaszon második unokámat, Róbert fiam kislányát is magamhoz ölelhessem.
„Hetvenedik” kívánságom? Csak addig éljek, amíg képes vagyok olvasni, amíg tudatom tiszta, s hasznára lehetek bárkinek is. S talán még egy, Szabó Lőrinc szavaival:
„Fák, csillagok, állatok és kövek, / szeressétek a gyermekeimet… /
Énhozzám mindig csak jók voltatok, / szeressétek őket, ha meghalok.”
