Mérnök leszek – ez magától értetődően hangzott egész diákkoromban. Csakhogy engem a műszaki része sohasem érdekelt. De figyeltem, hogyan építi és irányítja apám Gyöngyös városának és a Mátrának vízellátását, villamosítását, a keskeny nyomtávú Mátra-vasút üzemeltetését. Láttam, hogy az ostrom után egy gőzmalom gépével nappalra vizet fakaszt, éjjelre villannyal világítja meg otthonainkat. A történet érdekelt. Az események. És a megtörtént dolgok emlékezete. Irodalom és történelem. És amikor érettségi előtt megnyertem az országos tanulmányi versenyt, tudatosodott számomra: nem a kivitelezés technikája érdekel, hanem a folyamat, ahogy valami létrejön.
A dolgozatban, amivel nyertem, Jókai drámai erejét kellett méltatnom A kőszívű ember fiai című regény alapján. Persze akkor még a hősi történet éles sarkításai érdekeltek. Csak most – négyeres bypass-műtétem után – értettem meg, hogy Baradlay Kazimir szíve a rettegéstől és szorongástól kövesedett el, nemzete szétesését élte meg a regény nagy látomásában, Széchenyi kétségbeesett „őrületének” változata volt az ő húsz esztendeje, és újraátélése lett az utolsó „hatvan perce”. Hogy megértsem ezt is, végig kellett élnem a huszadik századot.
Kiről írjak? Németh László, hál’ istennek, még élt, megtisztelt barátságával, Szabó Lőrincet egyszer láttam, a Kossuth Klubban 1957 tavaszán Shakespeare szonettjeiről beszélt, temetésén a sír másik oldalán álló Németh László szemével akadt össze egy pillanatra tekintetem. „Kabdebó elvtárs, maga most írt egy jó portrét Szabó Lőrincről, válassza költészetét kandidátusi témának!” – mondta az intézet modern kori „fura ura”. „De hiszen ő egy nagy költő, én meg csak egy kezdő vagyok.” „Nem baj, senki nem fog mostanában róla nagy terjedelmű feldolgozásra vállalkozni.” Eldöntetett. Hogy negyvennégy éves koromra háromkötetes monográfiát készíthettem, ahhoz Illés Endre nagyvonalú kiadói biztatása kellett. Amikor kijöttem tőle, Juhász Ferinek kezdtem volna félálomban mesélni beszélgetésünket, mire közbevág: „Kávé volt vagy konyak?” Mondom: „Konyak.” Mire ő: „Akkor ez könyv!” Pedig hogy utálom a konyakot, ha tudom, nagyobb átéléssel ittam volna. Szabó Lőrinc, nemzeti klasszikusként, világirodalmilag is értékelhető jelenségként egy életre mértéket mutatott számomra, életműve eligazíthatott a költészet teljesítményei között. És személyes mértéket is adott: „ember vagyok – az ellentmondásaival együtt”. Goethére hivatkozva így mérlegeli az ember morális megnyilvánulásait 1945-ös naplójában. És mindehhez Vas István, Sőtér István és utóbb Szentkuthy Miklós és Határ Győző atyai barátsága. A képzőművészetben Szántó Piroska társasága és nagybátyám, Barcsay Jenő szigorú keménysége lehetett tanítóm. Ez a múlt, ez volt az ifjúság – mely ma is kötelez.
Húsz évet tanítottam Miskolcon, középiskolákban, és szerkesztettem többekkel az akkor országosan is jegyzett Napjaink című folyóiratot. Tandori Dezső és Oravecz Imre első versei itthon, minálunk jelentek meg először. Ágh István Harangszó a tengerészért című hosszú verse szintén.
Húsz évet a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgoztam, négy interjúkötet fűződik ezekhez az évekhez (A háborúnak vége lett, A műhely titkai, Sorsfordító pillanatok, Elvesztett otthonok). Valamint két terjedelmes opus: Szentkuthy Frivolitások és hitvallások és Határ Győző háromkötetes Életút (Oly jó követni emberélet!, Minden hajó hazám, Partra vetett bálna) című, magnetofonbeszélgetés alapján szerkesztett életmű-interjúkönyve.
Az ezt követő egyetemi évek-évtizedek előbb a Pécsi (akkor még Janus Pannoniusról elnevezett) Egyetemhez, utóbb a Miskolci Egyetemhez kötnek. 1993-ban felkértek az egyetem Bölcsészettudományi Karának megszervezésére, amelynek alapító dékánja lettem.
Amikor úgy látszott, hogy 1954-ben nem vesznek fel az ELTE magyar–angol szakára, igazgatóm kivitt Miskolcon a Dudujkára, az akkor mocsáron épülő műszaki egyetem rektorához, venne fel mégis mérnökhallgatónak. Szobájában két fotel volt, az egyik az övé, a másikban Motyóka, legendás tacskója aludt. Igazgatóm egyszerű széken foglalhatott helyet, én állva éltem át a kihallgatást és a kedvező döntést. Amikor évtizedek múlva dékánként ugyanezen az egyetemen interjút kértek tőlem, Beppo uszkárunkkal fényképeztettem le magamat. Nosztalgiából. Az ezüstuszkárt egyik fiam, aki akkor artistaként járta a világot – mert csak akként utazhatott világrészek között –, Gorbacsov szülővárosából hozta, értesülvén Ali kutyánk, közép-európai állandó útitársunk, a fekete uszkár haláláról. Azóta Beppo utóda Wendy, a bolognai (mára többszörös dédnagymama). Kutyáinkat én is nagyon szeretem, de valójában feleségem, Dobos Marianne tartozékai, aki állattörténeteibe rejtve kezdte terjeszteni az ántivilágban az evangéliumok és a teológusok szövegeit. Ő megtalálta a maga kifejezési formáját, a jó hír hirdetésének módozatait. Én a poétikában járom a magam útját, amely a költői szerkezetekben keresi az isteni rend megjelenési formáit. Az élet élvezetének és a hívő beleélésnek összhangját. Ahogy orgonista barátommal, Xavérral beszélgetve fogalmaztam Johann Sebastianról: neki sikerült belehallgatnia Isten szívébe.
