Mélyről, mondhatni nulláról, sőt, ha nem lenne abszurd, legszívesebben azt mondanám, mínuszból indultam. Kegyetlen korszakban, az ’56-os forradalom előtti esztendőben érettségiztem a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban, családi körülményeim és korán kialakult függetlenség iránti vágyam albérletbe és igazán változatos munkahelyekre sodort, mert hiszen egyetemre – „egyéb” lévén – nem vettek fel. Kezdtem a MEZŐKER-nél kocsikísérőként, majd előléptem pincekövezőnek, folytattam kabinosként a városi gőzfürdőben, néhány hónap után váltottam, elmentem a kendergyárba áztató csillésnek, majd két kis pónival fuvarozásba csaptam. Megmaradt időm java részét rendszeresen az uszoda, pontosabban a vízilabdázás töltötte ki, akkori életem talán egyetlen állandó eleme, szenvedélye.
Nálam sokkal ékesebben tárja fel ennek a különleges sportnak az értékeit, rejtelmeit hajdani sporttársam, később barátom és kedves íróm, maga is elsőrangú játékos, Karinthy Ferenc a Ferencvárosi szív című kötetében. Hetvenedik évemet taposván, visszatekintve életpályámra, summázatként azt mondhatom: alapvetően két tényező határozta meg sorsomat: a szerencse és a vízilabdázás.
Mindig és mindenestől a magyar vízilabdázás „termékének”, hálás igazhívőjének vallottam magam. Tizenkét éves korom óta kötődöm így vagy úgy – játékos, játékvezető, edző, sportvezető, főiskolai tanár, sportvezető, újságíró – ehhez a színes, izgalmas világhoz. Különleges sportág. Megtanít oxigénhiánnyal küzdeni, testileg-lelkileg szívóssá edz. Meggyőz arról – amint azt a viszonylag szerény termetű, de játékosnak óriás tokiói olimpiai bajnok középcsatárunk, annak idején klubtársam, Rusorán II Péter mondogatta –, hogy „a víz mindenkinek a nyakáig ér”. Azaz a nyers erő egymagában olykor még akár hátrány is lehet, ha az ellenfél leleményes, gyors és szemtelen. Ha netán zseni lennél, a vízilabdázás akkor is csapatmunkára ösztönöz. Mások tiszteletére, de önmagad becsülésére is nevel; bátor, a megpróbáltatásokat jól tűrő jellemet formál. Mondhatom, játékbeli mesterségem tárta ki az érvényesülés kapuit előttem, kerülhettem fel a fővárosba, végezhettem újságíró-akadémiát, majd Testnevelési Egyetemet, láthattam világot, tanulhattam meg nyelveket, indulhattam el és építhettem a karrieremet, mégpedig úgy és olyat, amilyent elképzeltem és akartam magamnak
A sport megtanított persze a szerencse mindenható szerepének tiszteletére is. Úgy tűnik, szerencsés csillagzat alatt születtem, bár hadd módosítsak nyomban, mert szívesebben használnám a csillagok helyett az olimpizmus egén fényeskedő színes karikákat. Igaz, álmaimban lettem csupán – nem is egyszer – olimpiai bajnok, a valóságban „csak” a válogatottságig jutottam el néhányszor. Ez azonban nem változtat azon, hogy az olimpiák gyermekének is valljam magam. A berlini játékok évében születtem 1936-ban, mint a kötetben szereplő társaim valamennyien… 1960-ban, Róma játékai esztendejében jelent meg első írásom a Népsport hasábjain. Négy év múlva, Tokió idején lettem a lap munkatársa. München – 1972. A vízilabda-küldöttséget mint az úszószövetség főtitkára vezethettem. Az ezüstérmet kudarcnak éltük meg, ám Montrealban – négy év múltán – arannyal vigasztalódtunk. Akkor én ott már a kanadai sport fejlesztésén iparkodtam „vendégmunkásként”, a sportminisztérium technikai igazgatójaként, s egyszerre lehettem vendéglátó, rendező, továbbá természetesen a Népsport tudósítója is egyben… S most ugorjunk egy jókorát… Amerikai kalandozásaim után (1974-től ’80-ig, majd 1985-től ’90-ig) a rendszerváltás az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöki székébe helyezett államtitkárként, ahol hat és fél esztendőt töltöttem. Barcelonában 1992-ben már ismét kettős szerepet játszottam: olimpiai küldöttségünk egyik felelős vezetőjeként, de egyben újságíróként is tevékenykedtem, s a következő olimpián, 1996-ban Atlantában is hasonlóan. Sportvezetői pályám végére ezzel tettem pontot, olimpiával fejeztem be, vonultam nyugdíjba, de tulajdonképpen csak azért, hogy végre-valahára kizárólag és csakis az igaz szerelemnek, az újságírásnak élhessek. Bárhová vethetett a sors, megrögzött hűséggel kivétel nélkül mindig sportnapilapunkhoz tértem vissza, s bár Sydney évében – utoljára tudósítottam ötkarikás játékokról onnan – a szerkesztőségben is nyugállományba vonultam. Ez azonban csupán formai változtatásnak volt tekinthető, hiszen a hivatásunk ezt a szót, ugye, nem is ismeri: a toll, azaz a szövegszerkesztő azóta sem pihen – ezek elmaradhatatlan és örök útitársaink. Remélhetően még egy jó darabig.
Az érdeklődés él, a hivatás és a sport szeretete nem lanyhult, az idő ugyan telik-múlik, ám ha az egészség töretlen – márpedig az uszodát éppoly rendszerességgel látogatom, mint korábbi életemben mindig is –, kit érdekel?
Igyekszem ma is minden „lovat” meglovagolni. A dolog nyitja egy egészen egyszerű felismerés: egyetlen életünk van. Ez a tudat csillapíthatatlan nyugtalansággal tölt el. Nem tudom, ki hogyan van vele, de ez az egyke élet felháborítóan rövidnek tűnik. És rohan ráadásul, akár egy ámokfutó. Minden másodpercét igyekszem tehát kihasználni. Utálok sokat aludni, mert nem történik közben semmi. Kíváncsi természet vagyok, érdekel minden, különösképpen az a varázslatos világ, amelynek küldötte és hű szolgája vagyok – a sport. De hát hogyan is ne?… Még csak hetven vagyok!
