Három emberről kell írnom, amikor számot adok eddigi életemről. Az egyik „én” a magyar polgári repülésben dolgozott mint mérnök; repülőtér-tervezői, majd -üzemeltetői területen, közel negyven éven át. 2000-ben szerelt le mint üzemeltető főmérnök. Műszaki és közéleti tevékenységéért számtalan kitüntetésben részesült, köztük van a Munka Érdemrend (1979), Budapestért jelvény (1986), Baross Gábor-díj (1994), Pro Urbe Pestszentlőrinc–Pestszentimre (1998). A másik „én” 1956 óta kiállító festő-grafikus. Két művészeti díj birtokosa (1987, 1999). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Magyar Szépmíves Társaságnak és az Új Gresham Körnek. A harmadik „én” művészek segítője, képzőművészeti galériák létrehozója és ezek között a Ferihegyi Galéria művészeti vezetője hat éven át. Az Airport Art létrehozója. A galéria hat év alatt jelentős részt mutatott be kortárs művészetünk legjavából: Gyémánt László nyitó kiállítása, Kondor-emlékkiállítás és az Elekfy-centenárium megrendezése jelzi a nívót. Szépen fogalmazta meg élete lényegét monográfiájában Losonci Miklós művészettörténész 1996-ban, Buczkó Imre hármas küldetése címmel. E „három ember” élete Szabolcsból, egy kis faluból, Nyírlövőről indult…
Szüleim egyszerű, hat elemit végzett emberek voltak. A hat elemi nem rajtuk múlt, mert anyám irodalmi vénájának még öregkorában is tanúja lehettem. Szépen énekelt. Apám tekintélyes ember, olvasott, bölcs és filozófus volt. Nemzeti történelmünkből mindent tudott. Az ország minden zugában személyes ismerősei voltak. A háború utáni zűrzavarban ezzel igen sok embernek tudott segíteni. Üzenete minden esetben előnyére vált a hírvivőnek. Hogyan csinálta? Máig és immár örökre titok… Tanítóik próbálták rávenni nagyszüleimet a taníttatásukra. Apám családjában sok lány hozományára kellett a pénz. Anyám református vallása ellenére kiválóan felvételizett az apácáknál. Félárva volt, sok gyerek – nem jutott az „ellátmányi felzárkóztatásra”… 65 évesen még idézte a Toldit Arany János és Ilosvay-Selymes tolla szerint is…
Négy évvel idősebb nővérem (ny. szakpedagógus, író és költő, Buczkó Margit) tanulóasztala és szorgalmas tanulása oda vezetett, hogy ötévesen újságot olvastam az öregeknek, iskola előtt írtam is, de főleg szívesen festettem elcsent gombfestékjeivel. Az első osztályt kitűnő eredménnyel végeztem. Háborús gyerek lévén nyáron orvosi felülvizsgálat döntött abban, alkalmasak vagyunk-e a következő osztályra? Kis termetű, vékony gyerek voltam. A járási tiszti főorvos ítélkezett: „Fejletlen, elsős marad.” Anyám kétségbeesetten kérlelte: „a gyerek kitűnő tanuló és már öté…” – nem folytathatta. A főorvos úr közbevágott: „Parasztgyerek, nem baj, ha egy osztályt végez nyolc év alatt. Ha felnő, annyi esze legyen, hogy ha esik az eső, álljon az eresz alá!” Ez máig szállóige családunkban… Aztán persze megtudta, kinek vagyok a fia. Gyorsan küldött anyámért – de ő nem vitt vissza. Igaza volt.
Ötödikes koromban kérte tanítóm, fessek vízfestékkel szemléltető természetrajzi képeket. Ezek évtizedekig lógtak a tanterem falán. Aztán egy-két tévészereplésem meg újságcikk – és a képek eltűntek, mint a kámfor… Honnan tudom? Látván az iskolák egyre nehezebb helyzetét, egyszer arra gondoltam: megvásárolom őket mint legelső komolyabb próbálkozásom dokumentumait, s majd elköltik a pénzt a gyerekekre. Aztán meg, mint már elismert festő, kíváncsi is voltam, milyen is az „akkori akvarellem”. (Egyik díjam éppen a Vízfestő Társaságtól van.)
1951, technikum Kisvárdán, járműgyártó szak. Olyan tanárokkal és felszereléssel, hogy kész szakemberek kerültek ki, akik mindenütt megállták a helyüket. Itt nemcsak szétszedni kellett a motort, hanem összerakni, beindítani és beszabályozni is. Ezután a Műszaki Egyetem hasonló szakán jóformán csak az integrálszámítás megtanulása maradt hátra. Jelesen diplomáztam.
A technikumban a szabadkézi rajzot Németh Béla festőművész tanította. Csendéletszerűen megrajzolva a kitett kockát vagy horpadt szeneskannát, foglalkozni kezdett velem, majd biztatott a képzőművészeti pályára. Valóban szerettem volna oda menni és Elekfy Jenőnél akvarellt tanulni. Apám azt tanácsolta: „Menj tovább a műszaki pályán. Mellette festhetsz, de legyen egy ellenpont az életedben. Bármelyiket csinálod majd és bármelyikben ér csalódás, legyen hova menekülnöd. És ha tehetséges vagy mint festő, nem fogsz elkallódni.” Elfogadtam tanácsát és indokait, így lettem egyetemista. Itt rajztanárom Cseh István volt, a kiváló festőművész. Látva első skicceimet, meghívott szabadiskolájába. Velük állítottam ki első olajportrémat 1956 tavaszán.
Egyetem után egy rövid, de szép kitérőt követően kerültem a Malévhez tervezőnek és lettem hosszú időre a repülőtér „műszaki melléklete”. Csodálatos 38 év következett. A „nem sokadik” ember, akinek bemutattak, azt mondja: „Elekfy Ákos vagyok.” Ő volt a Malév Dekor Stúdió vezetője. Mondom neki: „Csak nem Elekfy Jenő…” „Imruskám, ő az apám.” Így jutottam Elekfy műtermébe, lett a mesterem, halála után én lettem szellemi hagyatékának ápolója, centenáriumának rendezője, életmű-katalógusának társszerzője. Ha egy út neked ki van jelölve, ellenkező irányba indulva is oda jutsz…
A Malévnél 1966-ban lettem a repülőtér-fenntartási osztály vezetője. 1973. január 1.: a repülőtér önálló életet kezd; létrejött az LRI. A fenntartási főosztály vezetőjévé neveztek ki. 1976. március: a fiatalok rábeszélnek egy önálló festészeti-grafikai kiállítás megrendezésére. Híre úgy robbant, mint egy bomba… Nem tudom, hogyan, odajött Domonkos Imre és Koleszár György; festőművészek, a Fáklya Képzőművész Stúdió vezetői. Gyuri bácsi rekedt, mély hangját most is hallom: „Te, gyere a Fáklyába, jó, amit csinálsz!” Ezzel elkezdődött sodródásom a művészeti élet felé.
A kisvárdai technikum megalapozta azt a lehetőséget, hogy a BME-i szakismeretszerzés mellett képzőművészeti tanulmányokat folytathassak. A reptéri néhány évtizedes vezetői munkám során sikerült olyan szakembergárdát létrehoznom, hogy a nagy fejlesztések időszakában már valóban csak a szellemi, koncepcionális irányítás volt a feladatom, mert csapatom a szakmákban mindent tudott – és szerette a repülőteret. Így jutott energiám a művészeti ügyek vitelére, a lektorátusban a cég képviseletére, esztétikai tanulmányokra, majd a Ferihegyi Galéria létrehozására és művészeti vezetésére. Aztán 2000-ben, immár 64 évesen, „elhagytam” nagy szerelmemet, a repülőteret, és teljes mértékben a másik karjaiba omlottam… Várt a műterem. A kettő persze továbbra is együtt van lelkemben, erről vallanak: Öreg sas, Reggeli fényben, Ferihegyi gyöngysorok, Hajnali leszállás, Téli fortissimo, Felhők, Kék bolygó stb. Valamennyi egy nagy szerelemről vall!
