Előbb akartam író lenni, mint színész, aztán mégis előbb lettem színész, mint író. A kezdő mondatomban rejlő igazságra bárki rájöhet, aki elolvassa a Pecúrok című regényemet, melynek Tatár Marci nevű főhőse, ahelyett hogy tanulna, „írói” babérokra vágyik. Igaz, éppen csak betöltötte a tizedik életévét, de ennek ellenére már két-három „füzetes regény” alkotója, melyek kézről kézre járnak osztálytársai körében. Sikeresen induló írói pálya ez kétségtelen, és akár folytatódhatott volna így is, ha annak a Tatár Marcinak – ki, mi tagadás, én voltam, hiszen a Pecúrok „kulcsregény” – néhány esztendő múltán nem kell gimnáziumot váltania. Sárospatakról (a regényben: Óváralja) átvitt apám a debreceni Református Kollégium gimnáziumába azzal a szándékkal, hogy ott talán jobb tanuló válik majd belőlem. Bizony ez átgondolatlan döntése volt, mert figyelmen kívül hagyta, hogy Patakkal ellentétben Debrecenben már színház is van, méghozzá nem is akármilyen. Akkoriban ugyanis remek társulat működött ott Téri Árpád színigazgató vezetésével, repertoárján a tragédiáktól kezdve az operettig vagy éppen a bohózatig minden megtaláltatott, és ez a sokszínűség nyilvánvalóan jobban érdekelt engem a gimnáziumi tantárgyaknál, de még az általam írt „füzetes regényeknél” is. Legszívesebben a színházban „laktam” volna, de mivel erre nem volt lehetőség, így beértem a diákbérlettel vagy a legolcsóbb hellyel a „kakasülőn” is, ha újra megakartam nézni valamelyik kedvemre való előadást. A Luxemburg grófja című operettet legalább négyszer tekintettem meg, és mindannyiszor elbódított a függöny felhúzását követően a nézőtérre kiterjengő különös „színházillat”, melynek összetevőit – masztix, por, izzadságszag és ki tudja, még mi – nehéz lenne kielemezni, de én mindenesetre boldogan szippantottam be. Ezzel együtt magát a színházat is „beszippantottam”, és valójában akkor és ott döntöttem el, hogy színész leszek. Ez azonban még néhány évig csak az elhatározás szintjén maradt, hiszen a Debrecenben elakadt tanulmányaimat – a második gimnáziumot kétszer jártam, akkor is sikertelenül – apám kívánságára folytatnom kellett Miskolcon, pontosabban Diósgyőrben, a Kilián György Gimnázium dolgozói tagozatán. Nappal figuráns voltam a Betonútépítő Vállalatnál, délután gimnazista, és közben tagja a miskolci Déryné Színház színjátszó stúdiójának. Egyébként ezt az időszakot megírtam a Figuránsok című regényemben, bővebb tájékozódás végett azt ajánlom elolvasásra. De hát akkoriban még hol volt ez a regény, csak én voltam, aki kerestem helyem az életben, és úgy gondoltam, ez a hely lehetne éppen egy segédszínészi állás a Déryné Színházban. „Fiam – mondta apám –, ha ezt megteszed, nem ismerlek többé. Elkallódnál, nem lenne belőled semmi.” „De hát sok színész kezdte így” – érveltem indulatosan. „Az ő dolguk – legyintett apám –, ha már mindenáron komédiás akarsz lenni, nem ellenzem, de csak ha elvégzed a főiskolát. Ha diplomát szerzel.” Apám, aki református lelkész volt Tiszalúcon, a szülőfalumban, nyilván arra számított, hogy mint papgyereket úgysem vesznek fel a színművészetire, és akkor majd kénytelen leszek valami tisztességesebb foglalkozást választani. Minden bizonnyal neki lett volna igaza, ha közbe nem jön az ’56-os forradalom, mely azért, ha rövid időre is, de „belekuszált” az elvtársak ideológiai hozzáállásába, történetesen a továbbtanulás kérdésében is. Elég az hozzá, hogy 1957-ben felvettek a színművészeti főiskolára, és, mit ad Isten, rajtam kívül még egy görög katolikus papfiút is, Sztankay Pistát, akivel aztán már csak azért drukkoltunk, hogy ki ne rúgjanak minket a forradalmi „sokkot” mindinkább kiheverni igyekvő kádári rendszer hajnalán. Végül is sikerült megúsznunk a főiskolás éveket, ott azért már a tehetség is számított, és olyan tanárok álltak mellettünk, mint Pártos Géza, Básti Lajos, Sulyok Mária vagy éppen főigazgatóként az igaz emberségű, nagyszerű Olty Magda. 1961-ben kaptam meg színészdiplomámat és adtam át apámnak, aki csak ennyit mondott: „Látod, fiam, tudsz te nekem örömet is szerezni, a többi most már rajtad múlik.”
Hiszen ha csak rajtam múlt volna… De fokozatosan rá kellett jöjjek, hogy a színésznél kiszolgáltatottabb „pária” nincs a művészvilágban. Ez sajnos tény, de az is, hogy ez a negatív „lelki státus” nem egyezik egyéniségemmel. Kisdiákként sem tudtam elviselni a kiszolgáltatottságot – a Pecúrok lényegében erről szól –, színészként pedig ezt „hivatalból” hosszú távon kellett volna tennem, közben ügyesen „adminisztrálni” magam a különböző szereposztóknál a tehetségemnek, habitusomnak megfelelő szerepekért. Hát ez nem ment, de mert a színpadot azért változatlanul szerettem, kilenc évig „hezitáltam” a végleges szakítás előtt. Közben megjártam Veszprém, Békéscsaba, Győr színházait, két pestiben is előfordultam, a Tháliában és a Vígszínházban, míg ez utóbbiban döntöttem el, hogy más hivatás után nézek. Ahol magam oszthatom magamnak a szerepeket, és ahol csak magamnak tartozom számadással a sikerért vagy a fiaskóért. És amit – ugye emlékeznek rá – elkezdtem már pataki kisdiákként is, nem kell hát mást tennem, mint évtizedek múltán azt folytatni. Hiszen, ha tudat alatt is – ma már nyugodtan elmondhatom –, az író mindig is ott volt bennem, arra várva, hogy egyszer előhívjam. Ez 1971-ben következett be, akkor jelent meg első novellám a Magyar Ifjúságban. Ennek most már harmincnégy éve, és hogy időközben milyen íróvá lettem, az ott van az eddig kiadott huszonnyolc könyvemben – történelmi, társadalmi regényeimben, elbeszéléseimben, szatíráimban, humoreszkjeimben és bemutatott drámáimban. Egyikük – hadd emeljem ki ezt –, a Tűz és kereszt című, IV. (Kun) Lászlóról szóló drámám díjat nyert Nagyváradon, ott is mutatták be, majd elkészült televíziós változata, az MTV-ben volt látható. Könyveim és drámáim mellett – talán kései elégtételként színész önmagamnak – két CD-m is napvilágot látott. 1997-ben Kín és dac címmel Ady-műsoromat adtam ki, 2004-ben megjelent lemezemen pedig, melynek Vitéz Mihály ébresztése a címe, Csokonait szólaltatom meg. Ebből is látható, hogy bennem a színész – számos előadóestet is tartottam – és az író most már örökre elválaszthatatlan. Segítik egymást. Nem csupán akkor, ha drámát írok, de minden más művemben is, hiszen mindegyikben emberek a szereplőim, és az olvasóim számára azokat is élővé kell mozdítanom, csak ebben az esetben a lelkük színpadán. Íróként ennyi telik tőlem, emberként pedig semmi, ha olyan valakit kéne élővé mozdítanom, aki a legtöbbet jelenti számomra. Mert minden írásom, könyvem, drámám nem egyéb, mint illúzió életem legnagyobb tragédiájához képest, amit az Isten írt meg a számomra, amikor két esztendeje elszólította a feleségemet, társamat, múzsámat, gyermekeim édesanyját. Minden művemben benne van, és ott kell hogy legyen ebben a vallomásban, mely sivár és befejezetlen lenne nélküle. Másfél esztendeje már, hogy róla, rólunk írom a könyvemet, az együtt töltött huszonhat esztendőről, ez ad most értelmet napjaimnak. Közben prózaversekben is szólok hozzá. Zárszóként álljon itt egyikük, az Illúzió című, mely, úgy gondolom, híven tükrözi íróságom lényegét, fájdalom szülte ars poeticámat:
