Életvallomásra invitáló kedves szerkesztő barátaim, akiket nemcsak szeretek, de mélyen becsülök is, föltételezték rólam, hogy megérem a hetvenet… Isten, a jelek szerint, meghallgatta próféciájukat! Én rögvest, még a nyáron papírt fűztem az Erikámba, s úgy elkezdtem supákolni, hogy még lent a járdán is lehetett hallani. Megírtam a kért önvallomásfélét, s a legeslegszebb fényképemet mellékeltem, amely annyira gyönyörű volt, hogy már-már nem is hasonlított rám… Azóta jócskán belegabalyodtam az időbe s az idő is belém, s fölhív Szondi Gyurka, hogy várják az írásomat… Karádi Katalin visszhangzik félsüket fülembe, hogy „Muszka földön lassan jár a posta…” Utánozhatatlan csodahangján most úgy dudolhatná nekem, hogy: magyar földön (Bartis esetében) alig jár a posta.
Milyen lehetett eddigi életem mennybéli pokla, ha még ez az önvallomás is így kezdődik? Azért lenne Önmegvilágítás írásom címe, hogy az olvasó, a betűk mögé merészkedő kutató jobban, világosabban, tisztábban láthasson engem, mint én önmagamat rozsdásodó borotválkozótükrömben vagy éppen a szeretet-szerelem, gyanakvás, gyűlölet szemében is… Ma már (remélem, túl vagyok mindenféle vallatáson) nincsenek titkaim… Tudtommal életemben soha szándékosan senkinek rosszat nem tettem, kivéve, hogy Istent megelőzve, megbocsátottam néhány besúgómnak, vallatómnak, „bírámnak”… Úgy mesélték volt, hogy csillaghulláskor születtem, július 4-én. Jóval idő előtt és túlságosan súlyosan. Visszatérve a 4-esre! Érdekes: ötször tartóztattak le, és mindig október 4-én szabadultam ki a börtönökből… Gyermekkoromban soha semmilyen védőoltást nem kaptam, és kivéve a vallatásaim következményeit (19 csonttörés, jobb fülemre örök süketség stb.), soha semmilyen betegség nem tepert le… Imádtam Édesanyámat és Édesapámat, akiknek soha vissza sem feleseltem, nemhogy megbántottam volna őket. Szüleimnek immár szürkülő halántékú férfiúként is kezet csókoltam – bárki előtt. Mind a Bartisok, mind Édesanyám részéről a Kardák történelmi családoknak számítottak „valamikor”. Érthető, ha áldott szüleim történelmi nemzeti öntudattal ruháztak föl. Méltóságunkat megőriztük mindig, még akkor is, amikor a román diktatúrák mindenünkből kisemmiztek… De napszámosként sem voltam szolga, és parancsra soha nem cselekedtem. Így érthető, ha több helységben kellett nyűnöm az ártatlan iskola-, egyetempadokat egy-egy számomra teljesen fölösleges, de a mindenkori társadalomtól megkövetelt papírért: Szárhegy, Gyergyószentmiklós, Bukarest, Kolozsvár, Marosvásárhely, s közben néhány magas eszmeiségű cella, hol a föld alatt, hol a föld fölött… Mivel nem volt ágy, priccs, üveg az ablakon, se papír, se ceruza, óhatatlanul gondolkodnom kellett, hogy ne kezdjek hasonlítani az őrült világra. Így gondoltam ki az ÖSSZMAGYAR ESZMÉT… Hajdani cellatársaim segédletével. Megalakult az Összmagyar Testület, amely kiszabadulásunk után illegálisan, később Hídverők elnevezés alatt már fesztelenebbül, betiltásunk után pedig Erdélyi Népi Demokratikus Ellenállási Mozgalomként próbálta térdre kényszeríteni a hóhérokat… Végül Budapestre kényszerültem fiammal együtt, miután elveszítettem feleségemet, édesanyámat, és megvonták az állampolgárságomat is… De egy önmegvilágításban nem a pokol-mérföldkövek fölsorolása a fontos, hanem a fény elnyelése és a fény visszaverődése. Mindkét esetben másoknak tartozom hálával: holtaknak, élőknek, jövendőbeli halottaknak egyaránt. Fáj, hogy fölismertem korunk szörnyű cirkuszát: ma az emberiség rabszolgatartókra, rabszolga-kereskedőkre és rabszolgákra tagolódik… Mi, székelyek nem ismertük a rabszolgaságot, a jobbágyságot, a zsellérséget, a lágerekben és a börtönökben is szabadoknak éreztük-tudtuk magunkat, egyébként belepusztultunk volna áldásos történelmünkbe. A börtönben a szabadságra gondoltunk, hogy túlélhessük a rabságot; ma a jövőre gondolunk, hogy túlélhessük ezt az embertelen világ-cirkuszt… És túl is éljük. E fájdalmasan sajgó reményemet próbáltam „meghirdetni” mintegy negyven könyvemben s a többi türelmetlenül, de szívósan várakozó könyvkéziratban is, s remélem, nem hiába. Hej, hány anti-Nobel-díjas remekművet írhattam volna a tíz börtönév alatt! De a meg nem írt művek helyett sikerült fölkutatnom és fölmutatnom az életes lét értelmét: a mindenséget a szeretet és a szerelem tartja össze, s érthető, hiszen a legapróbb részecske szerkezete is azonos a világegyetem szerkezetével, azonos erő működteti a mindenséget, s aki ezt próbálja megmásítani, hamisítani – vétkezik. Így vagyok a nemzetemmel is. Tizenharmadik éves koromban, amikor először tartóztattak le, megesküdtem, hogy utolsó leheletemig s írásaimban még halálom után is a szegényekért, a megalázottakért, a rabságba kényszerítettekért, a kitaszítottakért, a jogfosztottakért, a hontalanokért, a hazátlanokért fogok küzdeni. Természetes, hogy a magyarságom azonos a saját életemmel. S ellenzek minden olyan megnyilvánulást, ami a szeretet, a szerelem, a barátság ellen irányul és a magyarság megosztásán mesterkedik. Számomra történelmi magyarságtudatom hit, vallás, amit örökkön gyakorolok. Erre kötelez a hetykén kimondható hetvenévnyi élet-csoda, amiből, ha kivonom a börtönökben, iskolákban és szerelemmentesen elszenvedett esztendőket, akkor bizony csak tapasztalt, javakorabeli férfiú vagyok – egyidős a magyarsággal… Nem ismerem és nem is akarom megismerni a gyűlölet semmilyen fajtáját. Ha elfogadtok, szeressetek bátran ebben a furcsa önmegvilágításban, hogy immár Európa-tulajdonosként ne legyek hontalan s hazátlan… S méltósággal szerethesselek, kivétel nélkül (!), mindnyájatokat, Emberek.
