Falusi környezetből származom, mezőgazdaságban dolgozó szülők gyermekeként születtem.
Szakmámat és hivatásomat tekintve műszaki-közgazdász-menedzser érdeklődésű és tevékenységű vagyok.
Mindkét tényező kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem és meghatározta további életutamat.
Nem szeretném eltúlozni, de az elmúlóban lévő hetven év valószínűleg az emberiség történelmének legváltozatosabb időszaka történelemi, társadalmi, gazdasági, műszaki-technikai téren egyaránt.
Személyemben ezt úgy csapódott le, hogy gyermekként elindulván a földes, nádtetős, petróleumlámpás falusi környezetből, megélhettem a hatalmas tudományos-technikai fejlődést, az elektronikus űrkorszak megszületését.
Az én életemben ezt a nagy fejlődési ívet úgy tudnám jellemezni, hogy gyermekkoromban még petróleumlámpánál olvastam el a falusi könyvtár néhány száz kötetét, ma viszont egy átlagos lakásban, így nálam is, jó néhány programozható elektronikus készülék található.
Alig voltam kilencéves, amikor önállóan utaztam hatvan kilométert. Abban az időben a fő közlekedési eszköz a lovas szekér, később a kerékpár volt.
Életpályám jóvoltából később közel hatvan országban jártam. Ma is lelkesít ifjúságom tudás iránti hatalmas vágya, a kitörés, a felemelkedés motivációi.
Az ember életének több fontos szakasza van, és azokra emlékszik vissza szívesen, amelyekben vagy sok volt az élmény, élete új ismeretekkel bővült, vagy néha sikerei is voltak. Hajlamos elfelejteni a kudarcokat, átlépni a nehezebb időszakokat.
Helyszűkében három szakaszt emelek ki.
Az életre való felkészülés legfontosabb fázisát az iskolai tanulmányok képezik. Ebből a korszakból maradandó élmény, amikor 1948-ban Debrecenben a Piarista Gimnáziumban – falusi gyerekként – tehetségkutató versenyen vehettem részt nagy izgalommal, ahol sikerült jól szerepelni. Elkerültem Téglásra a Tavassy Lajos Népi Kollégiumba. A NÉKOSZ kiemelkedő intézménye volt a falusi tehetségek felemelkedésének.
Emlékezetes, amikor később beíratkozhattam a debreceni Felsőfokú Gépipari Technikumba.
A szakmailag magas színvonalú intézmény tanított meg a magyar műszaki kultúra megbecsülésére. Mai szemmel nézve is kiváló tanári-oktató garnitúrával rendelkezett. Az ilyen típusú szakiskola mintha manapság hiánycikk lenne.
Nagy Imre miniszterelnöksége idején kerültem Moszkvába műszaki egyetemre, ami jelentős tapasztalatokkal gazdagított. Az egyetem fontos nemzetközi kitekintésre adott lehetőséget, hiszen több mint 15 ország diákjaival tanulhattam együtt.
Aktív tevékenységemből közel harminc év az építéshez, fejlesztéshez kapcsolódik, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Előbb az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumban, később egy nagy országos építés-szerelési vállalatnál voltam vezérigazgató. A privatizációt követően is dolgoztam hasonló profilú vállalkozásoknál. Ezen időszak alatt sikereknek és kudarcoknak egyaránt részese voltam. Ez életem legkeményebb időszaka volt.
Számos nagy országos program kidolgozásában és végrehajtásában vettem részt. Ilyenek például a házgyári lakásépítési program, a könnyűszerkezetes építési mód meghonosítása, az építőanyag-ipar fejlesztése. Ezek közül néhányat utólag lehet bírálni, például a paneles lakásépítés túlhajtását, de nélküle nem lehetett volna másfél millió honfitársunkat viszonylag korszerű lakáskörülményekhez juttatni.
Jó érzés tölt el, amikor Budapesten és az országban járva találkozom olyan épületekkel és létesítményekkel, amelyeken dolgoztunk. Néhányat említenék is: Hilton, Intercontinental, Meridien szállodák, a budapesti metró 2-es és 3-as vonala, az Operaház felújítása, Paksi Atomerőmű, vagy éppen az újabbak között a Váci úti irodaházak, rendőrségi központ, bevásárlóközpontok, középületek stb.
Számos külföldi országban folytattunk építés-szerelési tevékenységet, így például a volt Szovjetunió területén, Németországban, Franciaországban, a környező országokban, Algírban, Líbiában, Kuvaitban, Szíriában, Irakban, Kubában stb.
Építőiparosként mindig is foglalkoztatott a főváros fejlesztése, a benne való aktív részvétel. Izgatott, hogyan lehetne a fővárosi vállalkozói közösség véleményét, érdekeit úgy képviselni, hogy ez a főváros modernizációját mozdítsa elő. Kerestem ennek szervezeti lehetőségeit.
A nyolcvanas évek elején kapcsolódtam az akkori, elsősorban nagyvállalatokat tömörítő Magyar Gazdasági Kamarához, amelynek elnökségében tevékenykedtem.
Látható volt, hogy a vállalatok érdekei egyre sürgetőbben igénylik a Gazdasági Kamara reformját, ezért kezdeményeztük 1985-ben a Magyar Gazdasági Kamara Budapest-Pest megyei bizottságának megalapítását. Ez már a regionalizmus felé vezető fontos lépés volt.
Innen már egyenes út vezetett a nagy hagyományú és történelmi múltú Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara újraalapításához 1990. június 10-én. Az 1994-es kamarai törvény teljes körű rehabilitációt nyújtott az ország egyik legrégebbi köztestületének. Ma már meg merem állapítani, hogy ez az időszak volt életem legsikeresebb periódusa. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának 1990–97 között elnöke, később tiszteletbeli elnöke lettem.
A kamara és én is sokat dolgozunk azon, hogy a főváros új fejlődési pályára állhasson, ami talán életem utolsó hatalmas kihívása.
Végül beszélnem kellene arról a régi igazságról, hogy a kiegyensúlyozott családi élet a sikerek legfontosabb forrása, a kudarcok elviselésének megkönnyítője. Nekem az élettől ez megadatott. Feleségemmel 48 éve élünk együtt, két lányom és három unokám van.