Hetven év! A születés kerek számmal jelzett időpontja jó alkalom az egyedi sors szemszögéből nézve a régmúlt felidézésére. Teszem mindezt még „csak” hatvankilenc évesen, célegyenesbe fordulva a hetven felé a távolodó világ visszatartásának hiú reményével. Kisebbségi, azaz határon túli magyarként születtem az egykori Bács-Bodrog vármegyében, a Tisza-parti és törökverő Zentán 1936. június 30-án, könyvet és művészetet kedvelő családban. Édesanyám nyitott, jóságos szívű, kézügyességéről ismert női szabó. Édesapám szintén rendkívül ügyes mesterember, több mint negyven évig a zentai gőzmalom főgépésze. Ő hagyta rám örökül a hosszú élete során egészen haláláig féltve őrizgetett, magyar állampolgárságunkat bizonyító okiratokat, utolsó pillanatáig reménykedve, hogy harmadszorra is visszaadják neki. Apám családjában amatőr festő volt anyai nagybácsija. A nagyanyám is, jellemzően, olajfestményt vásárolt házuk nyitott folyosójára egy Nagybányán járt festőnőtől.
Zentán nőttem fel, az Alvégen az András utcában, két házzal odébb attól a háztól, ahol születtem és hároméves koromig éltem. Ekkor született meg szívemben a rajzolás szeretete. A vonal, a rajz, a színek mint a szépség halk szava dalolt szívemben, reményt sugározva apró életem hajnalodó egére, megkísérelve elhessegetni az egyre sűrűsödő háborús fellegeket is.
A sors kegyelméből 1942-ben magyar állampolgárként kezdtem meg Zentán ismerkedésemet a betűk világával Ilovszky Ernő tanító bácsi (1944-es áldozat) szerető irányításával. A betűket is játékosan, mint lenge vonalakat pergette ceruzám hegye. Nagyon szerettem játszadozni a vonallal és a színekkel. Éles szemű tanító bácsim felfigyelt rám, és egyből megjósolta, hogy ebből a kislányból rajztanár lesz. És milyen igaza lett, hiába adódott megannyi akadály, a tanítói jóslat beteljesedett!
De addig is az újabb határtologatás családomra a tragédiákat hozta, előbb betegséget, majd 1948-ban édesapámat, aki soha politikával nem foglalkozott, két évre elhurcolták, még a hírhedt pozsareváci börtön lakója is volt. Magára maradt édesanyám önfeláldozó áldozatvállalásával tudtunk csak felszínen maradni. Én is tizenkét évesen órákat adtam a gyengébb tanulóknak egy karéj kenyérért. Mindez sajnos nem múlt el nyomtalanul, maradandóan megkárosította egészségünket. Örökre elmúlt a gyermekkorom is, és szívemből az igazi öröm, a mosoly álarcként fagyott rá az időm végéig arcvonásomra.
Az évek peregtek tovább, s a zentai elemi iskola után következett az algimnázium, majd a Bolyai Farkas Magyar Tannyelvű Főgimnáziumban érettségiztem. Öt év útkeresés után az újvidéki Tanárképző Főiskolán az akkor megnyíló Képzőművészeti Nevelés Tanszéken az elsők között szereztem meg általános iskolai rajztanári oklevelemet. Mesterem Bogomil Karlavaris volt. Másoddiplomámat a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szereztem, mestereim Veress Sándor, Patay László, Végvári Lajos és Balogh Jenő volt. Ekkor megvalósult leghőbb vágyaimnak egyike, a másik pedig alapos késéssel – politikai okokból –, csak nyugdíjas koromban: ekkor védhettem meg a Magyar Tudományos Akadémián, 1999-ben, A délvidéki művészek és Nagybánya 1896–1918 című kandidátusi értekezésemet. 2000-ben pedig megválasztottak az MTA külhoni köztestületi tagjává.
Pedagógusi pályafutásomat a kishegyesi általános iskolában kezdtem meg. Újvidéken előbb gimnáziumi, majd közel húsz évig voltam a képzőművészeti nevelés és módszertanának professzora a Pedagógiai Akadémia főiskolai tagozatán. Életpályám során tudatosan „több pályán” mozogtam. Nemcsak elmélettel foglalkozó szakember, tudományos kutató, művészpedagógus, hanem alkotóművész is vagyok. Jártasságot szereztem a rajzpedagógiában az óvodáskortól a felnőttoktatás módszertanáig. Ám egyaránt érdekel a művészettörténet, a rajztanítás, a festészet elmélete és gyakorlata. Már gimnáziumi tanárként – a számtalan módszertani kísérlet eredményeként – egy önálló „op-art” művészeti kreativitást fejlesztő módszert dolgoztam ki. A néprajzi, népművészeti vonatkozású kérdések is érdeklődési körömbe tartoznak. Megírtam a Kortárs vajdasági magyar művészek lexikonát, disszertációm megjelenése sajnos 2000-től a mai napig várat magára. Kiadás alatt van még Mály József életéről és művészetéről szóló monográfiám. Közel száznegyven művészettörténeti, képzőművészeti, művészpedagógiai, néprajzi és népművészeti stb. publikáció szerzőjének mondhatom magam, több hazai és nemzetközi vagy magyarországi tanácskozás előadójának is.
Mint festő és grafikus 1980 óta veszek részt csoportos kiállításokon. Mint vérbeli pedagógus inkább a délvidéki magyar pedagógusképzést, az új kreatív generációk nevelését, a fiatal tehetségek felkarolását és támogatását tekintettem elsőrendű feladatomnak, mintsem saját festői-grafikai tevékenységemnek az affirmálását. 1990-ben Újvidéken egyéni tematikus tárlatom nyílt az Újvidéki Egyetem harmincéves és a Pedagógiai Akadémia alapításának tizenöt éves évfordulója alkalmából. Még ebben az évben abban a megtisztelésben részesültem, hogy a budapesti Fáklya Klubban is bemutathattam alkotásaimat, majd Újvidéken újabb két egyéni kiállításom nyílt meg.
Hivatalos állami elismerésben sem otthon, sem Magyarországon nem részesültem. Szakmai elismeréseim közül megemlíteném a képzőművészeti szakos pedagógusok nemzetközi szervezetének INSEA (Nemzetközi Művészeti Nevelési Szövetség) díját.
Művészeti tevékenységemben a különféle stílusok, technikák jelzik a látásmódom, képzettségem, érdeklődésem sokszínűségét. S éppen ebben a specializálódó korban lettem sok műfajú művész, de művészettörténész, tudományos kutató, a művészeti kreativitás fejlesztését vizsgáló és ennek egy módszerét kidolgozó pedagógus is. Még a műtörténeti kutatási területem: a nagybányai hagyomány, örökség is – tudatos őskeresés –, a sokoldalúság szellemiségének keresése bujkált minden délvidéki egyéni művészsors feltárásában, ismertetésében. Tevékenységem sokféleségének kifejlesztésében mind a szülőföld, mint a messzi Nagybánya szelleme segített, nemcsak a képzés iskolája és a művészeti vagy a tudományos érdeklődés sokoldalúsága. A hagyományok nyelvét kutatva s az önálló művész szabadságával élve igyekszem több témához nyúlni, törekedve a stílus és a tárgyi gazdagság eredetiségére. Maradék életemben, mint mindig is, a nagybetűs Életet próbálkozom kifejezni vizuálisan a külső látvány és a belső látomás gondolattá és az érzelem ritmussá képzésével s a lélek tükrének jelképekben való érzékeltetésével.
Remélem, hogy a Délvidék magyar kultúrájának egyik művelőjeként, valamint gyakorló pedagógusként, tudományos kutatóként talán nekem is sikerült valamivel hozzájárulnom történelmi tudatunk, szellemi életünk és művészi hagyományaink folyamatosságának biztosításához s önmagunkról alkotott képünk markánsabb megrajzolásához.
