Mióta legalább részben magam alakítom a körülményeim, mindig könyvek, üres és teleírt papírok, üres és teleírt spirálfüzetek, tollak, ceruzák társaságában éltem. Nem mondhatom, hogy ezt a szokásomat a szüleim házából hoztam, a falusi kiskereskedő otthonában fontosabb volt a nipp, mint a könyv, bár ma is őrzök néhány kötetet, amelyeket édesapám vásárolt, feltehetőleg egy utazó könyvügynöktől, mert könyvesboltra nem emlékszem a mi falunkban. Mára viszont a papírnemű valósággal kitúr a lakásból, és lehetetlenné teszi, hogy rendet tegyek – olyan rendet, amivel édesanyám is elégedett lenne, ha élne – a sok felhalmozott könyv, kézirat között.
Első „írói munkám” tizenegy éves koromban töltött meg egy tizenhat lapos iskolai füzetet, amikor unokatestvéremmel és barátnőmmel együtt nyögtük a rózsahimlő unalmát, és unaloműzőnek kitaláltuk, hogy regényt írunk. Én egy bűnügyi történetet választottam, bár még soha nem olvastam hasonlót, talán ezért sem sikerült megtalálnom a gyilkost, aki az első oldalon a rémtettet elkövette. Így történt, hogy minden egyéb kelléket felsoroltam, volt éles kés, sikoly és áldozat, de maga a bűnös, akárcsak egy mai bankrabló, leleplezetlen maradt. Ettől kezdve azonban vérszemet kaptam, és minden föllelhető papírt teleírtam regénykezdeményeimmel, csak arra ügyeltem, hogy jó vastag füzetbe fogalmazzak, nehogy a füzet terjedelme szabjon határt szárnyaló fantáziámnak. Dehogyis akartam író lenni, ilyen foglalkozást elképzelni se tudtam! Pedagógusnak készültem, és az is lettem, mígnem ötévi tanítás után elhagytam választott hivatásomat, és áttértem az újságírásra. A Csongrád megyei napilap szerkesztőségében aztán megtanultam, hogy mindaz, amit én erről a mesterségről Mikszáth és Ady tárcái alapján tudni véltem, réges-régen nem érvényes, tanoncéveim zsurnalisztájától termelési riportokat és elvi fejtegetéseket vártak a fennálló rendszer igazolására, no meg különféle unalmas tudósításokat unalmas testületek tanácskozásairól. Végül is, akár tanítottam, akár újságot írtam, de még akkor is, ha csecsemő fiaimat gondoztam, a táskámban vagy a konyhaasztalon ott volt a nagyalakú spirálfüzet, amelybe a megkezdett novellából legalább egy mondatnyit belefirkáltam. Ma már, amikor éveimmel együtt a rigolyáim is megszaporodtak, fel sem tudom fogni, hogy voltam képes a legirodalomellenesebb körülmények között is írni, írni, sötét, sörszagú presszókban, mozgó járművön, konyha sarkában. Nem is tudom mással magyarázni törhetetlen íráskedvemet, mint annak a ténynek a beismerésével, hogy grafomán vagyok.
Nyilván ennek a grafomániának köszönhetem, hogy valamilyen polgári foglalkozás mellett, hisz a kenyérkeresetet sose bíztam az irodalomra, novellákból, regényekből, tárcákból több mint húsz kötetet összeírtam.
Bár nem volt kalandos életem, életkorom és kisebbségi helyzetem miatt (apámat munkaszolgálatosként megölték a második világháborúban, számos rokonomat elpusztították, anyámat és engem Ausztriába deportáltak) több rohamát éltem át a történelem és a benne helyezkedő emberek kíméletlenségének. Megtapasztaltam, milyen végletes helyzetekbe sodorhat az élni akarás, a győzni akarás, az elfojtás és a kompenzáció, szóval mindaz a normális körülmények között semleges tulajdonság, amely abnormális viszonyok hatására különleges sorstörténetet képes írni az egyszerű életrajzból. Ezeket a sorstörténeteket a mai napig lázasan figyelem, és bár gyakran gondolom, hogy engem már senki és semmi nem tud meglepni, újra és újra rácsodálkozom arra a megismerhetetlenül sűrű, zavaros, szerteindázó őserdőre, amit közönségesen léleknek nevezünk.
Hetvenévesen, hiszen férjemmel együtt két fiamat fölneveltük, nincs is más dolgom, mint tovább tévelyegni ebben az őserdőben, és nem múló grafomániával följegyezni mindazt, amit ott tapasztalok. Ami ezen túl és emellett elfoglal: gyönyörködöm öt unokámban, akiket az öregkor ajándékának tartok. Talán miattuk érdemes megöregedni.
