Fiatal koromban sokszor elmerengtem azon, hogy édesapám, aki 1907-ben született, szinte egy kis történelmet élt meg. Mesélte, hogy az első világháború idején olyan élelmiszerhiány volt, hogy csalánt szedtek, és nagyanyám abból főzött levest. Hogy a cseh katonák miként vonultak be Pozsonyba. Hogy a két világháború között mi minden történt. És a folytatást már én is megéltem. Rá kellett döbbennem, hogy mi, akik 1936-ban születtünk, mekkora falatot nyeltünk már a történelemből – és ki tudja, mi vár még ránk! Édesapámmal együtt éltem át a második világháborút, zsidó barátaink elvesztését, a rettegést, amikor ’45-ben egy orosz katona le akarta lőni apámat, mert a zsebkendőjéért a zsebébe nyúlt, az euforikus szabadságérzetet a novemberi választások után, és aztán újra a félelmek: államosítások, kitelepítések, nyomor.
És eljött ’56! Akkor, húszévesen úgy éreztem magam, mint – elképzelésem szerint – 1848-ban a márciusi ifjak. Bem tér, Parlament, Múzeum-kert… A megvalósult Csoda! Négy napon át, öt napon át? De a Csoda fénye homályosult, amikor rossz arcú emberek igazoltattak a Körúton, és újra félni kezdtem. November 4-én teljes lett a sötétség.
A mi felnőttkorunk világa az igazság és a hazugság keveredése volt. Kevesen vállalták, vállalhatták az igazságot, a hazugság vállalása kifizetődőbb volt. A többség velem együtt sodródott.
Apám még megérte a váratlanul eljött új demokráciát, újra szabad, boldog embernek érezhette magát, így halt meg ’94 nyarán. Az ő történelme befejeződött. De mi vár még ránk, harminchatosokra? Lehetünk-e optimisták?
Nemrég egy volt tanítványom – aki ma egyetemi tanár – elmondta, hogy tőlem hallott először arról, hogy mi volt ’56-ban. Az igazságot tőlem hallotta először. Azt hiszem, megöregedvén a legfőbb feladatunk, hogy hirdessük az igazságot. Hirdessük, hogy mi volt a valóság és mi volt hazugság, mert a történelemnek nemcsak részesei, de tanúi is vagyunk. És a tanú dolga: az igazságot szolgálni.
