Egy magyar református lelkész fiának születtem Deregnyőn, Csehszlovákiában, 1936. június 1-jén. Itt akár be is fejezhetném, e pár szó jelentéstartománya határozta meg életemet. Zemplén megyei falum 1938–45-re Magyarországhoz került, 1945-től megint Beneshez. Rokonságom Trianon (1920) és Párizs (1946) miatt az Egyesült Államokban, Szlovákiában, Kárpátalján, Észtországban, a Vajdaságban és Magyarországon él, s ez már így is marad, amíg utódaimban ez az inkább csak tudati kapcsolatrendszer el nem enyészik. „Mit akarsz te ezzel az egésszel?” – kérdezte tőlem clevelandi unokanővérem, Priscilla (Piroska), amikor fölvettem vele a postai kapcsolatot, angolul, mert másként már nem tud. Semmit, feleltem, csak azt szeretném, hogy amíg hajóink a látóhatár alá nem úsznak, s látjuk egymást, lobogtassuk keszkenőinket egymás felé. Alig ismert Kárpát-medencei rokonságommal is ilyenformán állok.
Koordinátáimat egy magyar és egy szlovák sztereotípia jelöli ki. Az első mondat odaátról: „Honnan tud maga ilyen szépen magyarul?” Mondom, ahonnan maga: a szüleimtől, falumtól, iskoláimtól, kultúrámtól, határokon túli testvéreinktől – Károli Gáspártól, Szenczi Molnártól, Aranytól, Adytól, Kosztolányitól. A másik embertestvér ideáti: „Nehovorte po madarsky!” (Ne beszéljen magyarul!) Az első tudati, a másik földrajzi koordinátáim közé gyömöszöl. Egy brünni cseh bajtársam rám bambult: „Te magyar vagy? Akkor miért nem a magyar hadseregben szolgálsz?” Ez igen jó kérdés volt, lehet tűnődni fölötte. Ezek és hasonló élményeim révén („Kedves hallgatóink, határokon innen és túl…”, „magyarigazolvány”, „kettős állampolgárság” stb.) naponta megtudom, mert többször is orrom alá dörgölik, ki és mi vagyok, s hol élek, bár torkig vagyok az egésszel. Több nemzeti habverővel fölhizlalt magyar voltomat különös érintéssel ajzotta tovább egy budapesti tévériporternő szakavatott kérdése: „Aztán vállalják-e még magyarságukat a határon túli magyarok?” Ennél érdekesebb kérdéssel még nem találkoztam: akkor mitől magyarok mégis, ha nem vállalják? Nálunk még mindig ötszázharmincezren.
Kezdő mondatomat ki kell egészítenem: egy magyar református lelkipásztor fiaként a kommunista, ateista csehszlovák diktatúrában, menekülések, tilalmak, numerus claususok, káderezések, korlátok közé. Ha madártávlatból fogom át a hetven esztendőt, egy hussanás az egész, de ha részleteiben kezdem vizsgálni, se vége, se hossza, minden szőrszálam fölborzolódik tőle, és hajlamos vagyok azt mondani: elég volt!
Megélt dolgaimat néhány esszémben, versemben, interjúmban kiteregettem; munkáim közvetve-közvetlenül erről a keskenyedő felvidéki magyar sávról beszélnek. Népcsoportunk megvan, de fogyatkozik, hasonlóan az anyaországihoz. Nem születik meg, sőt újabban meg sem fogan, idő előtt elmegy, elvándorol, szeszekkel, kábítószerekkel, dohánnyal, felelőtlen gépkocsizással, bűnözéssel, késsel-fegyverrel pusztítja magát. Gyermekkorom még a hagyományos falusi élet nyugodt ütemében lüktetett, lovak, tehenek, ökrök, nagy nyájak, kondák, ménesek eleven díszletei között zajlott, a nyár nyár volt, a tél tél, az átmenet átmenet, s ma, amikor ezt a pár sort 2005 augusztusának második felében írom, úgy látszik, tényleg nyakunkon a klímaváltozás és vele a második évezred alkonyán fölfuttatott tudományos és műszaki civilizáció vége. Fogalmat a benzin- és gázolajalapú gépi civilizáció tárgyi valóságáról nyolc-kilenc éves koromban, a német és a szovjet hadsereg, a 2. ukrán front napokig tovacsörömpölő járművei láttán nyerhettem, de akkor még senki sem gondolta végig, hova ragadja az emberiséget meg az egész élővilágot a motorozás és gépi-vegyi-bányászati háttéripara, a sáska-ember, hogy – amiképpen Ady lova kérdezi – „mi lesz ebből, tekintetes úr?” Gyermekkorom a mérsékelt égövben lubickolt, késő öregségemet szubtrópusi monszunesők fojtogatják.
Dolgaim Budapestről nézve provinciálisak, a főváros a magyar trágyaszagot nem állhatja, legfeljebb a svájcit, a franciát, az amerikait, de nem tehetek róla. Az Úr ide teremtett, s itteni szolgálatokra predestinált. Tanítottam, szerkesztettem, könyveket fordítottam, írtam kritikát, esszét, irodalomtörténeti próbákat, voltam nyomdász, lettem helytörténész, alapítottam és szerkesztek két könyvsorozatot, voltam a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, s vagyok még pár hónapig a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka. Írtam egypár kötetnyi ilyen-olyan verset, s a temesvári forradalom napjaiban sikerült befejeznem rendhagyó verstanomat, az Ütemezőt. Ennyit hagyok szeretettel a közép-európai monszunesők magyar Olvasójára.
