Nagybecskereken születtem, ma úgy mondanánk, a Vajdaságban, akkor még Bánságnak, Bánátnak hívtuk. Mint ahogy a város neve is más lett azóta, egy jugoszláv „néphős” nevét viseli még mindig. Családomban a székelységére büszke apai ág mellett szerb, román, montenegrói, elzászi német–francia, szlovák vér keveredik, mint ahogy rokonaim között guatemalai, horvát, zsidó, osztrák bőven akad. Keresztnevem, ez a lefordíthatatlan, születésemkor még ritka magyar név tudatos választás volt szüleim részéről, mint ahogy magam részéről magyarságom is. 1942-ben jöttünk át Magyarországra, amelyet számtalanszor elhagyhattam volna: 1947-ben, ’56-ban, ’64-ben, talán később is: tudatosan választottam az itt maradást.
Nevelésemet két iskola határozta meg: a Champagnat, a marista szerzetesek francia–magyar elemije és az utána következő Piarista Gimnázium, amely egy rövid év volt csupán az államosítás, a totális diktatúra uralma előtt. Az előbbinek a franciák iránti elkötelezettségemet köszönhetem, az utóbbinak… mit is? a humanizmust? a hitet? a hagyományokat? a fegyelmet és a biztonságot? Utána a sztálinizmus iskolarendszerében egyetlen fénylő pont maradt: az általános iskola 8. osztályában a fiatal Németh G. Béla volt az osztályfőnököm: mindent, amit az irodalomról és a művészetről tudok, neki köszönhetek. Az I. István Gimnázium, ahol érettségiztem, akkor a volt Zsidó Gimnáziumba számkivettetett, mert helyére a Gorkij iskola költözött. A gimnáziumban rossz tanuló voltam, de mellette délutánonként oboázni tanultam a Zenei Gimnáziumban és evezni jártam a Népszigetre, a Ganz gyár egyesületébe – a tanulással nem fárasztottam magam. Nyaranta Balatonmárián töltöttünk két hónapot egy parasztcsaládnál, a víz mellett a szőlőtetőzés, az almaszüret, a frissen fejt tej, a nádasok, a kamaszbarátságok, a biciklitúrák többet jelentettek az iskolánál. El sem tudtam képzelni, mi lesz belőlem: megtűrt értelmiségiként, közepes bizonyítvánnyal nem sok jót ígért a jövő. Bizonytalanságomnak érettségi után szüleim vetettek véget: beajánlottak segédmunkásnak a közeli Telefongyárba. Rádiókávákat cipeltem egyik műhelyből a másikba, később „előléptettek”: kerékpárdinamókat szereltem össze egy futószalag adagolójaként. Pokoli zuhanás volt ez a reménytelenségbe, legalábbis akkor úgy éreztem a polgári otthon melege, a koncertek, zenélések, a teljes magyar- és világirodalom olvasásának álomvilága után. Még nem tudtam, hogy nagy ajándékot kapok: amit a munkásosztályról „belülről” tudok és filmrendezőként hasznosíthattam, ebben az egy évben tanultam meg.
Anyám unszolására az utolsó pillanatban jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára – itt nem számított a bizonyítvány, a származás sem. Ezren kezdtük, hét forduló után tízen maradtunk. „Az Osztály”, Máriássy Félix és Makk Károly vezetésével: Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Rózsa János, Szabó István, Zaharjev Eduárd, Singer (Kármentő) Éva és én. Még ma is csodának tartom, hogy bekerültem közéjük, élettörténetem véglegesen összefonódott velük, kivel így, kivel úgy. 1956-ot írtunk. Egy hónappal az évnyitó után kitört a forradalom. Életemet valószínűleg két dolog határozta meg: a forradalom – húszévesen, egy szinte elképzelhetetlen forradalom tevékeny részese lehettem! – és rá két évre a francia új hullám fellépése. Ez utóbbi azt bizonyította számunkra, hogy lehet 25-30 évesen is filmet, sőt világkarriert csinálni, nem kell hozzá megöregedni. A hatvanas évek közepén – miközben szorgosan asszisztenskedtünk – mindnyájan jártunk Párizsban, részesei voltunk az európai film forradalmának, kitörtünk a rendszer zártságából. Amit tanultunk, tőlük és főként egymástól tanultuk. Nem voltam lázadó típus, és a forradalom bukása után nem is volt értelme a lázadásnak: tudtuk (úgy tudtuk), a rendszer örök időkre fennmarad. Be kellett rendezkedni a túlélésre.
Asszisztensi éveimben jó sorsom Jancsó Miklós mellé sodort. Az akkor még különc bolondnak tartott rendező első filmjeiben – az Oldás és kötéstől a Sirokkóig – első asszisztensként tanúja, sőt, szerénytelenség nélkül, részese lehettem az összetéveszthetetlen jancsói stílus kialakulásának, az ortodox történelemszemlélet elleni lázadásnak, a filmnyelv megújításának. Talán éppen azért, mert ennek a világnak és filmnyelvnek a kialakulását közelről szemléltem, első két filmemet leszámítva tudatosan kerültem a jancsói hatásokat. Biztosan könnyebben boldogultam volna, ha nem teszem.
Közben szorgalmasan írtam a forgatókönyveket. Végül 1969-ben leforgathattam a Mérsékelt égövet. Totális ellenállásba ütköztem: egy látszólag egyszerű szerelmi történet mögött a sztálinizmus, a sztálinisták túlélése a téma. A forgatókönyvben nem, a kész filmben bizony nyilvánvaló lett: „ez nem a mi filmünk”. Megsemmisítő kritikákat kaptam. Szakmai karrieremet az mentette meg, hogy Nemeskürty István, akinek stúdióvezetése alatt készült a film, elintézte, hogy „fű alatt” kijutott Locarnóba. És ott díjat nyert. Ezek után alkalmatlanságomról nehéz volt beszélni. Utána azonban azt a pimaszságot követtem el, hogy megismételtem – 18. századi környezetben – az elnyomó apákról szóló történetemet, a fullasztó, maradi világról, amelybe csak belepusztulni lehet. Innen eredt Bereményi Gézával való évtizedes együttműködésem és barátságom. Számtalan meg nem valósult és néhány megvalósult filmet írtunk együtt. De a Romantika a hatalomnak sok volt: a televízió gyermekosztálya maradt az egyetlen hely, ahol dolgozhattam. A Papírsárkány című műsor egyik atyja vagyok, és ennek köszönhető, hogy két év múlva megrendezhettem a Mándy Iván regényéből készült gyerek-játékfilmemet (A locsolókocsi). Ezután sorban jöttek a filmek. A Ha megjön József különösen kedves nekem, mert a munkásosztályról kellett filmet csinálnom, és majdnem kitekerték érte a nyakam, ez talán a legsötétebb, legreménytelenebb filmem. A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján voltak a legnagyobb sikereim – főként külföldön – a Bereményi Gézával írt, a „puha diktatúráról” szóló A kedves szomszéd, meg a Visszaesők, amellyel a cannes-i versenyig jutottam. Aztán egyre többet nyüzsögtem külföldön, az európai rendezők szövetségében, és később az Eurimages-ban. Döntő pillanatban, a rendszerváltozás előtt közvetlenül készült el az 1958-ban játszódó Kiáltás és kiáltás (egy-két évvel korábban még simán betiltották volna). Nagyjából egybeesett utolsó játékfilmem, az És mégis elkészülte a rendszerváltozás első sokkjaival, talán ez a legszemélyesebb filmem. Utána, miközben egyre inkább a filmdiplomata nem létező mesterségét gyakoroltam (1992–2002 között a Magyar Filmunió igazgatója, ezen belül három évig a Magyar Filmszemle igazgatója voltam), egy szinte lehetetlen vállalkozásba kezdtem: Erdély leírása címen ötvenrészes dokumentumfilmben próbáltam Orbán Balázs módszerével „leírni” Erdély egészét: nemcsak a magyarlakta vidékeket, hanem mindent, ami megörökítésre érdemes. Módszeresen végigfilmeztük egész Erdélyt, 135 óra anyagot forgattunk, 534 helységben dolgoztunk. Ez a legnagyobb lélegzetű vállalkozásom, egyben legnagyobb kudarcom is, melyet sohasem hevertem ki: a forgatás végén elfogyott a pénz, alig néhány rész készült el, a többit örökre elnyelték a bádogdobozok.
Mi maradt még? Néhány dokumentumfilm, talán az Az a nap a miénk érdemel említést, az 1956-os forradalom első napjáról szól, életünk talán legszebb napjáról. Meg talán az az apró szösszenet, amelyben unokám, Zsófi ugrálja be magát az Európai Unióba a 21. század hajnalán.
