A Felvidéken születtem. Nagykaposon, Ungváron, Eperjesen jártam iskoláimat, majd 1955-ben Komáromban (a túloldalon) érettségiztem. Sokfelé próbálkoztam a továbbtanulással, de mindenhol elutasítottak. (Apám Nagykapos utolsó főszolgabírája volt, egyik nagybátyám pedig alispánként végezte szereplését. Ungvárról vitték a gulagra, ahonnét nem tért vissza.)
Első írásaim a pozsonyi magyar lapokban és folyóiratokban jelentek meg az ötvenes évek végén. Ekkor már börtönviselt ember voltam. Határsértésért börtönbe kerültem, majd büntetőtáborba. Később mint munkaszolgálatos két éven keresztül kényszermunkát végeztem.
1965-ben mint visszahonosuló (pesti feleségem révén) Magyarországra költöztem. Jelentek meg írásaim a Magyar Ifjúságban, az Élet és Irodalomban, a Szabad Földben, a Népszavában, sugározta őket a Magyar Rádió. A Magyar Nemzetben publikált Ars poetica című versem felháborodást keltett irodalmi és politikai berkekben. Egyre gyakrabban utasították el írásaimat, majd végül feketelistára helyeztek. Leírni is elképesztő: húsz éven keresztül nem kaptam nyilvánosságot!
Ám a rendszerváltás után sem kaptam támogatást. Saját költségemen jelentettem meg öt könyvet. A könyvek át meg át vannak szőve élményeimmel… Úgy van ez, ahogy Bartók mondja: „Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet – a külvilágból magunkba szedett impressziók – az élmények hatása alatt nyilvánul meg.”
A fenti fekete-fehér vázlat kiszínesedik, az alább sorba rakott naplójegyzetek és más írások által.
A Hajdú-Bihari Napló leszedte rólam a keresztvizet: „…Elsősorban azonban – írja – a vers politikai tartalma, általános mondanivalója háborított fel… lázadni akar a költő valami ellen. Nem kétséges, egyrészt a szalonszagú pipogyák, a polgárok ellen, ami érthető és helyes. De kik azok az újfajta büszke bitangok? Csak nem általában a hatalom ellen lázad ez a tetovált csuklójú költő, ez ellen a hatalom ellen, a nép hatalma ellen is?”
Majd néhány sorral lejjebb: „…Ez a saját maga szerint is vándorösztönű valaki lábbal tapossa a hazáját, lábbal tapossa a rendet, lábbal tapossa azt a történelmet, amelyet már magunk formáltunk. A méla-magyar csend, amit ő lát, ez a mi életünk, a mi mindennapi forradalmunk. Munkánk, hitünk, verejtékünk és vérünk, amiért ki-ki vállalja a mindennapos harcot, a mindennapos újrakezdést…”
És így tovább. Pocsolyaízű kritika, annyi szent!
Veres Péternél jártam… Kissé rosszkedvű volt, de őszinte: „…A prózád sokkal jobb, mint a verseid. Verset ma már csak akkor érdemes írni, ha legalább József Attila lehet az ember. Ilyen versekkel, mint az Én lettem bolondjuk, Valahol, Mit ér – tele vannak a lapok. Még az is meggondolandó, hogy Simon Istvánnak érdemes-e lenni. Pedig ő tiszta forrás, tiszta kis forrás.”
Egyre inkább úgy érzem: a föld szeretete, a föld közelsége – a foglalkozás a földdel – mindennél fontosabb! (Budapest, 1973. március 19-én)
Ahogy fogynak a hetvennégyes év napjai, úgy növekszik bennem a rosszkedv és a reménytelenség… Ez a társadalmi rendszer – nem reformálható! És egyre inkább megnyomorítja, elpusztítja azokat akik szembeszegülnek vele. Viszont ez fogja okozni majdan… összeomlását. Hiszen aki a kontraszelekcióra épít, az homokra épít. Miközben a tehetségeket elűzi. (Lásd: Szolzsenyicin.)
Valamikor a hetvenes években Manesz nagynéném megkérdezte tőlem (valahogy így hangzott): Egy mondatban mi a különbség Prága és Pest között? Ezt válaszoltam: Prágában, ha határozott léptekkel megindulok lefelé a Vencel téren az emberek kitérnek az utamból… A Rákóczi úton: nem térnek ki! Akár összeütközni is hajlandók velem, hiába vagyok két méter magas. Akkor ezt mindketten pozitívumként értékeltük. Ma hozzáteszem: mi kevésbé vagyunk toleránsak, mint a csehek. És van bennünk valamiféle: „steppei” fennhéjázás és „lovas-nomád” akarnokság… Tovább megyek: izzik bennünk a megütközési szándék (amit a cseh polgárnál sosem tapasztaltam) néha csak játékos készsége.
Sporteredményeink IDE vezethetők vissza. És ez nem belemagyarázás! (Budapest, 1994. november 21-én)
Levél vagy? Azt kell megtanulni: nem szabad, csak felfelé hullni! – valahogy így hangzik… Egy közelmúltban elhunyt rádiós szavai ezek, akinek most megjelentették verseskötetét… (Szabó Éva – a szerk. megj.) Nem szabad, csak felfelé hullni… Mi tagadás. Szép ez a kép. És… jogos emberi (de inkább kispolgári) igény: kerülni a mélységeket! Igen ám, de József Attila ennek ellenkezőjét vallotta: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Petőfi és Ady úgyszintén megjárták a poklot. És még hányan. Itt van mindjárt Faludi bátyánk, aki több poklot is megjárt… Jellemző rájuk, hogy országos intézmény nem állt mögöttük… Mert az intézmények valami oknál fogva elkerülik az ilyenfajta embereket.
A munkaszolgálatos seregben volt egy barátom, aki rávett, hogy minden módszertan nélkül, csak úgy szótárból, tanuljunk együtt spanyolul. Cseh fiú volt, nálamnál idősebb két-három évvel. Nagypolgári családból származott (talán arisztokrata beütéssel). Művelt volt és jól nevelt, ugyanakkor határozott és bátor. (Ezzel vonzott magához… Hogy én mivel vonzottam őt, nem tudom. Híján a fenti tulajdonságoknak.)
A reptér szomszédságában, barakkokban voltunk elszállásolva. Innét a legközelebbi falu elérhetőbb volt, mint maga Prága városa.
