Amióta az eszemet tudom, mindig a színházi pályára készültem. Hogy azon belül mire, azt sokáig nem tudtam megmondani, talán nem is akartam. Hétéves voltam, amikor a háború közepén szomszédunkba költözött Erdélyi Mihály, a kor nevezetes figurája, több „kültelki” színház direktora. Ennek köszönhetően láttam először igazi színházat. Nem is csak a nézőtérről, mert még a színpadra is felmehettem. A szereplési vágy azután egész általános és középiskolás létemet végigkísérte. A gimnáziumban már egész estét betöltő darabok főszerepeit játszottam. Az érettségi évében egész további pályámat befolyásoló vállalkozásban vettem részt: a Madách Gimnáziumban 1954-ben bemutattuk Az ember tragédiáját, amelyet akkor már hat éve nem játszhattak a hivatásos színházak. Hogy hősi tettet hajtottunk végre, arról csak jóval később vettünk tudomást, amikor évtizedek múltán kortársak és utódok kezdték felidézni a politikai csatározások közepette nagy vihart kavart eseményt. Természetes volt, hogy innen egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára. A felvételi vizsgán Ádám monológjait „rendelték” a bizottság tagjai, az élen Básti Lajossal, aki később is többször maga mellé ültetett az óráján mondván, „mi, Ádámok” fogjunk össze. Hogy mennyi irónia lehetett szavaiban, máig sem tudom. Csak azt tudom, hogy keserves időszak következett az életemben, aminek eredményeképpen egyre görcsösebb és rosszabb lettem, lassan már mozdulni sem tudtam a tanterem világot jelentő deszkáin, míg végül – az akkor divatos „rostavizsgák” egyikén – kipenderítettek.
A kudarcot csak az enyhítette némiképp, hogy sohasem voltam mélyen meggyőződve színészi talentumom kivételességéről. Mivel az Ikrek jegyében születtem, mindig legalább két területen próbáltam szerencsét. Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára is, mert vonzott a díszlet- és jelmeztervezés, de a színművészetin előbb voltak a felvételik. Valójában és némileg tudatosan kezdettől fogva a rendezői pályára készültem. Amikor kisebb kitérő után felvettek az Állami Bábszínházhoz, azonnal megkerestem főnökeimet néhány rajzommal, báb- és díszlettervvel, meg néhány meghökkentő ötlettel, hogy rendezni és tervezni szeretnék. Talán ennek a szemtelenségnek volt köszönhető, hogy három év után kiküldtek Prágába rendezést tanulni, az egyetlen olyan színművészeti főiskolára, ahol akkor bábművészeti tanszék működött. A cseh főváros színházi élete a hatvanas években a mienknél is erőteljesebb politikai nyomás ellenére kivételesen izgalmas és korszerű volt. A főiskola liberális szelleme lehetővé tette számomra, hogy bejárhattam a Nemzeti Színházba meg az éppen megalakult avantgárd kisszínházakba, a kor legkiválóbb rendezőinek próbáira.
Hazatérésem után folytattam az Ikrek kettős életét: a Bábszínház mellett az akkori Színháztudományi Intézet (ma Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) munkatársa lettem. Kerek harminc esztendőt töltöttem a Krisztina körúti intézmény falai közt, írtam néhány tanulmányt, esszét, szerkesztettem két tanulmánykötetet, lefordítottam mintegy száz cseh, szlovák, lengyel, orosz drámát, amelyek közül jó néhány színpadra került vagy megjelent folyóiratokban, antológiákban.
A Bábszínházba először egy prágai sikert importáltam: Ludvík Aškenazy Ellopták a Holdat című meséjének rendezésével mutatkoztam be. De türelmetlen voltam, mint minden fiatal. Három év után úgy éreztem, nincs közöm ahhoz, amit csinálok, meggyőződés nélkül végzem a munkám. Jó időre hátat fordítottam annak a műfajnak, amelyről kezdettől fogva tudtam, hogy ez az én igazi színházi anyanyelvem. Előbb a Honvéd Művészegyüttesnél idéztük fel néhány igazi harcostárssal Piscator hajdani politikai színházát, meggyőződéssel hirdetve Brecht tanításait, politikai főnökeink mind nagyobb felháborodására, majd öt évadot a békéscsabai, illetve a kecskeméti színháznál töltöttem. Ebből az időszakból mégis két külföldi munkámra emlékszem legszívesebben: egy ódon orosz városban, a Moszkvától hétszáz kilométerre fekvő Penzában Bródy Sándor A tanítónőjét, Csehországban pedig Örkény Macskajátékát rendeztem.
1975-ben visszahívtak a Bábszínházhoz. Az akkor már világhírű együttes, túl a legnagyobb nemzetközi sikereken, egészen más feltételekkel fogadott, mint amilyenek miatt korábban elmentem. Fontos produkciókat hozhattam létre, megvalósíthattam saját elképzeléseimet. Harminc évad terméséből csak a számomra legkedvesebbeket említem: Jarry: Übü király, Gogol: Az orr, Gozzi–Heltai: A szarvaskirály, Muszorgszkij: Egy kiállítás képei, Bartók: A kékszakállú herceg vára. Írtam és rendeztem egy tucatnyi báb-tévéjátékot, illetve bábfilmet.
A rendszerváltozás után a bábszínházak helyzete is megváltozott. Sok új társulat szerveződött. 1992-ben megszűnt az Állami Bábszínház, a Budapest Bábszínház lépett az örökébe. Az én életemben ez azt jelenti, hogy ugyanabban az épületben, de egy megváltozott szellemű színházban dolgozom, amely meg kívánja őrizni elődje maradandó értékeit, és igyekszik lépést tartani mindazzal, ami a világ bábszínházaiban történik. Az újonnan létrejött bábszínházak vezetői közül többen megtiszteltek azzal, hogy együttműködést ajánlottak, aminek örömmel tettem eleget. A Nemzetközi Bábművészszövetség, az UNIMA végrehajtó bizottságának tagja és a magyar központ elnöke vagyok. Színházi munkám mellett ma is rendszeresen publikálok és tanítok. A csillagjegyemhez tehát töretlenül hű maradtam.
A közeledő hetvenedik életévet abból próbálom tudomásul venni, hogy a fiatal kollégák közül egyre kevesebben mernek visszategezni.
