A képzőművészeti főiskolán 1962-ben fejeztem be tanulmányaimat. Azután a hetvenes években elölről kellett kezdeni a tanulást – nem mintha az bármikor is abbahagyható lenne, egy művész mindig „úton van”. Amire ekkoriban rádöbbentünk – gondolom, jó néhány kortársam csakúgy, mint jómagam –, az volt, hogy az ország mérhetetlen elszigeteltsége miatt ismereteink milyen torzak, hiányosak, és hogy az istenített magyar példaképeinket, vagyis az egész félmúltat át kell értékelnünk magunkban.
Emlékszem, kamaszkoromban gyakran látogattam a Fruchter-gyűjteményt, és sokat gyönyörködtem Bernáth, Berény, Czóbel képeiben. Számomra akkor ezek jelentették a művészet csúcsát, de azt hiszem, ezzel nem álltam egyedül. Igaz, mivel két helyre szerettem nagyon járni: kocsmába és antikváriumba, voltak filléres kiadványaim, amelyek Vajda és az Európai Iskola más mestereinek műveit reprodukálták, de ezen kívül Budapesten lehetetlen volt olyan kortárs európai művészetet látni, ami biztatást adhatott volna. Arra pedig rászorultam, mert tájékozatlanságomnál csak a félszegségem volt nagyobb.
Így azután, amikor már – valódi vagy „fal” meghívólevelekkel – útlevélhez lehetett jutni, csőstül értek bennünket, valósággal zúdultak ránk a benyomások: a nagy európai kortárs gyűjtemények, a művészeti vásárok, a galériák valami sosem sejtett gazdagságot, bonyolult, százféleképpen kísérletező, sebesen változó és megújuló világot tártak elénk. Mindez az itthoni élet kisszerűségével, lomha ütemével szemben a nagyvonalúságról, a frissességről szólt.
A külföldi utakra mappát sosem vittem magammal, mutatnivalóm sem nagyon volt, meg olyan naiv sem voltam, hogy így próbáljak ajánlkozni. Jóllehet minden kelet-európai művésznek az volt – és részint ma is az – a nagy álma, hogy egy jó nevű galéria stábjához tartozzon. Hosszú évekkel később kezdett előttem világossá válni, hogy a művészeti élet csodált pezsgése valójában pontosan determinált, megtervezett, nagyon zárt struktúra, kemény közgazdasági szabályokkal, s eközben a frissülésnek, a változásnak már-már ijesztő, katatón ritmusát is érzékeltem. De erről, a változás, a sebesség ijesztő dialektikájáról Virilio, a kortárs francia gondolkodó érdekesebb dolgokat tud mondani, mint én…
A hetvenes évekről szólva érdemes lenne Szentendréről, az ott eltöltött másfél évtizedről beszélni. A hetvenes évek legelején pályakezdő voltam, jókora krízisben éppen. Így a legjobbkor jött, hogy kaptam egy új műtermet Szentendrén, mert egyike lettem azoknak, akiket a művésztelep tagjai „beválasztottak” a megüresedett helyekre. Ekkortájt még élt és lélegzett Szentendre legendája, éppen kezdetét vette az Európai Iskola még élő öregjeinek rehabilitálása. A házfalakat, az utcákat még belengte Vajda Lajos szelleme – legalábbis én így éreztem –, de ugyanakkor már mozgolódtak a progresszív fiatalok is.
Műteremszomszédom volt Kondor Béla és Korniss Dezső is, aki ezekben az években még igen aktív volt, gyakorta kiállított és energikusan dolgozott. Kondor, a szakmai körökben ismert nevén Samu, jóllehet csak negyvenes éveiben járt, már eléggé kutyául nézett ki. Thomas Mann mondja valahol: a művészek beteg sasok. Kondor kétségkívül mitikus figura volt, olyasféleképpen, mint a költő Nagy László, de igazi „beteg sas”. Csak zárójelben jegyzem meg: egy főre eső beteg sasok dolgában mindig is vezető hatalom voltunk. Számomra mégis nagyon pozitív volt az a szoros, de sajnálatosan rövid életű kapcsolat, amelynek Kondor hamarosan bekövetkezett halála vetett véget. Manapság sokan bírálják egykor hozsannázva ünnepelt műveit: nagyméretű meseillusztrációk – mondják. És azt hiszem, esetenként nem is jogtalan ez a kritika. Az igazság azonban az, hogy Kondor nagyon katartikus hatással volt sokakra, mert egy, akkoriban általánosan elfogadott életformát tagadott meg manifeszt módon, a karanténba zárt művész életmodelljét, és ha nem volt is olyan sokoldalú személyiség, mint mondjuk Erdély Miklós vagy más, avantgárd kortárs, gondolkodásmódja és magatartása sokunknak ösztönző példát adott.
Fontos szakasza volt pályámnak, az útkeresésnek ez a másfél évtized. Azután jöttek a nyolcvanas évek, elindultak azok a folyamatok, amelyek lassan, de biztosan érlelték a változást. Meghozták a szabad mozgást a világban; új feltételek, új alternatívák születtek, számos illúzió elveszett, egy bizonyosság azonban – számomra legalábbis – érvényben maradt: a kultúra, azon belül a művészet feltétele a teljes életnek.
