Főmunkahely (1964–1996): Kodály Zoltán Zeneművészeti Szak(közép)iskola – Debrecen.
Szerzemények: 1971-ig hangszeres zene, 1979-től elektroakusztikus zene.
Ars poetica: Az alkotás a világ megismerésének is egyik fontos eszköze.
Apám mérnök, anyám, Bajkó Éva zongoratanár volt. Középiskoláimat az I. István Gimnáziumban végeztem, humán érdeklődésű diákként. Tanulmányaimat, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola zeneszerzés tanszakán Szelényi István tanítványaként folytattam. A zeneakadémián Farkas Ferenc növendékeként 1964-ben diplomáztam. Zeneakadémiai éveimben sokat tanultam diáktársaimtól is. A hivatalos tananyag voltaképpen a középfokú stúdiumok feladatait ismételte meg, de saját szervezésű önképzőkörünkben, amennyire lehetett, tágítgattuk szakmai látókörünket. „Tiltott gyümölcsöket” ízlelgettünk, „gyanús” technikai megoldásokkal kísérleteztünk. Szerencsére Farkas tanár úr nyitott volt minden stílusirányzat és zeneszerzés-technikai kezdeményezés iránt. A kötelező feladatokon túl készségesen foglalkozott bármivel, amit szakmai kérdésként felvetettünk. Összehasonlító műelemzéseiben a különféle zenei folyamatok sűrűsödéseit-ritkulásait elemezve olyan formálódási szabályosságokra hívta fel figyelmünket, melyek jelentősen különböző stílusú zeneművekben is hasonlóan érvényesülnek. Ez a szemlélet sokban meghatározta későbbi zeneelméleti problémafelvetéseimet. Tanulóéveimet követően a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskola zeneszerzéstanára lettem. Fiatal tanárként gyakran tettem egy-egy tapasztalatszerző kirándulást Darmstadtba, Varsóba, Zágrábba, ahol közvetlenebb betekintést nyerhettem a különböző kortárszenei törekvésekbe. Látva a zeneszerzői gyakorlat sokféleségét, zeneszerzéstanárként parancsoló szükségét éreztem, hogy a rengeteg, egymással gyakran összeegyeztethetetlen zenei szabályrendszer mögé tekintve a zene általánosabb érvényű törvényeit kutassam. Megértettem, hogy ehhez nem elég a humán irányból való közelítés. A zenei szakirodalom mellett tanulmányozni kezdtem a zenével kapcsolatba hozható társtudományi kutatások irodalmát is (akusztika, pszichoakusztika, hallásfiziológia, pszichológia, szemiotika stb.). Rendkívül gondolatébresztő volt számomra az általános rendszerelmélet tanításainak megismerése. Az általános rendszerelméleti törvények mutattak utat, hogy hogyan célszerű a zene áttekinthetetlenül sokrétű világának rejtetten munkálkodó törvényeit kutatni, hogyan lehet a nagy egész elemibb és átfogóbb rendszersíkjait elkülöníteni, különböző rendszerszintek közvetlenebb és absztraktabb rétegeinek viszonyait vizsgálni. Jól körülhatárolható kutatási síkként kínálta magát a hangrendszerkutatás, melyben a rendszerelméleti megközelítésnek köszönhetően egységes nézőpontból vizsgálhattam igen különböző zenéket, legyen az népi egyszólamúság vagy akár 12-fokú műzene. Vizsgálódásaim eredményét Hangrendszer-elmélet című pedagógiai munkámban foglaltam össze. (A debreceni szakközépiskola kiadványa.) Gyarapodó felismeréseimet késedelem nélkül megosztottam tanítványaimmal. Kezdeményezésemre egy sajátos integráló tantárgyat indítottunk iskolánkban, amit a minisztérium eleinte kísérleti tárgyként, később hivatalos óratervünkbe is iktathatóan „modernzene-ismeret” néven engedélyezett. A tantárgy elősegítette, hogy óráimon a hetvenes-nyolcvanas évek kortárs zenéjének legfrissebb termésével is foglalkozzak. A rendszerelméleti szemlélet, a jelenségtől a lényeg felé való haladás útját kínálva, alapot nyújtott olyan művek tárgyalásához is, melyek a szűkebb hangrendszer-elméleti síkról kiindulva nemigen voltak megközelíthetők. Pedagógiai munkásságom eredményeiről kollégáimat a hetvenes-nyolcvanas években országos szervezésű bemutató tanítások révén tájékoztattam. Ezekben az években nem űztem aktívan a zeneszerzés mesterségét, de zeneszerzéstanárként a kompozícióalkotás mesterségbeli problémáival mindennaposan foglalkoztam. Saját alkotói törekvéseim a modernzene-ismeret tárgy tananyagának összeállításában, tankönyvének megírásában, a tanórák lefolyását ismertető foglalkozási naplók készítésében merültek ki. Aktív zenealkotó tevékenységemet nemcsak az időhiány, hanem az eszközhiány is visszavetette. Alkotói érdeklődésem évről évre erősödő igénnyel az elektronikus zene felé fordult. Lenyűgözött a lehetőségek gazdagsága, és elbűvölt, hogy zeneileg szinte minden hangzási paraméter mérhető, ellenőrizhető, kézben tartható. Sajnos, hazánkban az elektronikus zene a megbélyegzett irányzatok közé tartozott. 1978-ig kellett várnom, hogy iskolánk egy szintetizátort beszerezhessen. Ez volt az első zenepedagógiai célra használt szintetizátor az országban, de megfelelő stúdióháttér és műszerek nélkül művészi igényű zene alkotására nem volt alkalmas. A zeneszerzést látszólag háttérbe szorító tevékenységeim valójában mindig is az alkotói megismerést szolgálták. Ilyen igénnyel csatlakoztam 1983-ban Budapesten a Grabócz Márta szervezte interdiszciplináris kutatócsoport munkájához, melyben akusztikusok, matematikusok, hangmérnökök, informatikusok, nyelvészek, szemiotikusok, pszichológusok, zenetudósok és zeneszerzők fogtak össze a zene titkainak többoldalú kutatása érdekében. Kutatócsoportunk 1987-től Maróthy János vezetése mellett OTKA-támogatásban is részesült. Ennek köszönhetően saját szobához jutottunk a MTA Zenetudományi Intézetében. Itt helyeztük el a támogatás terhére beszerzett eszközöket, számítógépet, hangosító eszközöket, szintetizátort. A kutatómunkához elsősorban zeneszerzőként igyekeztem hozzájárulni, de alkalmasint tudományos fórumokon is publikáltam. Alkotói érdeklődésemtől hajtva elsősorban a mikrotonális zene lehetőségeit próbálgattam. Ennek folyamán találtam rá a hangok oktávrokonságának néhány furcsa paradoxonjára. Tapasztalataimat szaklapokban is közöltem. Sajnos, az OTKA-támogatás lejártával további támogatásban nem részesültünk. Kutatócsoportunk megszűnésre ítéltetett. Debreceni főállásomból 1997-ben iskolaigazgatóként nyugdíjaztak. Azóta ismét a zeneszerzés került tevékenységeim középpontjába. Jelenleg a Magyar Rádió HEAR Stúdiójában kapok lehetőséget elektroakusztikus műveim elkészítésére.
