Szerencsés évjárat tagjai vagyunk. Már, persze, akik túléltük a háborút, a veszedelmeket, a forradalmat, a betegségeket…
A világháborúban kisgyerekként még nem lehettünk leventék, katonák, hadifoglyok. 1945-től 1950-ig serdülők voltunk, nem vehettünk részt politikai mozgalmakban, pártharcokban, nem kerülhettünk funkciókba. Később tehát nem volt mit megbánnunk, szégyellnünk, megtagadnunk, megbűnhődnünk, nem gyötört meg bennünket lelkiismereti válság, mint a nálunknál idősebbeket. Kezdtük felismerni a kor tragikus színeit, de kamaszkorunk természetes illúzióvesztése egybeesett a társadaloméval. Korai éveink nélkülözése megedzett. Jobban tudtunk – és tudunk – örülni mindennek, mint a többi nemzedék.
Engem nem szomorított el, hogy technikusi végzettségemmel két évig motorszerelőként és meósként kellett dolgoznom a csepeli vasműben. Író akartam lenni. Tudtam, előbb-utóbb hasznomra válik a tapasztalat. Az egyetemen magyar és angol irodalmat tanultam. Ez alapozta meg, hogy jóval később Fulbright-ösztöndíjjal eljuthattam az Egyesült Államokba, és számos amerikai népballadát fordíthattam. Ezek Cowboyok, aranyásók, csavargók címmel kötetben jelentek meg. Byront, Lorcát, perzsa költőket is fordítottam.
Szerkesztő és forgatókönyvíró lettem a Magyar Televízióban. Szándékaimról műsoraim címei is tanúskodhatnak: Ki miben tudós?, Versengő városok, Vasárnapi versek, fiatal tudósok, művészek bemutatása, „komoly” koncertek… Tévéjátékaim a magyar művelődéstörténetből is merítettek egy-egy témát. Írtam Puskás Tivadarról, diákhagyományokról, Mátyás király humanistáiról, a pataki csengőbúcsúról, Fürkész-sorozatomat és Dörmögő-bábfilmjeimet pedig a fiataloknak szántam.
Sok verskötetem, színdarabom, rádió- és tévéjátékom szól a legkisebbeknek. A varázsgombóc című mesémet lengyelek és németek is megismerhették.
Nem tartom jónak a gyermekirodalom megnevezést. Helyesebb így: gyerekek számára is élvezhető irodalom. (Ilyen például Weöres számos verse, Mark Twain, Cooper, Verne, Fekete István megannyi műve.) Tiltakozom akkor is, ha regényeim némelyikét „történelminek” skatulyázzák. Apáczairól, Lorántffy Zsuzsannáról, egy törökké lett, de magyarságát lelke mélyén megtartó székelyről, „nyugtalan” egri céhes polgárokról írtam, de mindig a saját korom gondját-baját igyekeztem sorsuk ürügyén megfogalmazni. A jelen – amely hamarosan amúgy is közelmúlt, majd múlt lesz – ihlette a velem együtt korosodók kiszorulásáról és beletörődéséről szóló regényemet, a Szőlőhegyi varázslatot és Édes Öcsém! (Mikes nénjének levelei) című levélregényemet, melyben a friss nyugdíjas tanárnő a rodostói remetének válaszolgatva írja meg mindennapi küzdelmét, hogy falujában hasznossá tegye magát, és értelmiségiként élhessen tovább. Szatirikus regényeim – Gulliver utolsó utazása és a Magyar Lochness – szintén a mai ellentmondásos világot mutatja be görbe tükörben.
Legutóbbi két verskötetem, a Zöldág-parittya és az Erdőtanítvány „megrendelője” nem volt más, mint parányi kertem, néhány tucat szőlőtőkém, gyümölcsfám, vendégeskedő rigóm, poszátám, rozsdafarkúm.
Költői, írói példaképem a hajdani ősvadász. Amikor társa vesegörcsökben fetrengett a barlang előtt, ő a maga veséjére nyomta tenyerét, és felüvöltött hosszan, messzehangzón. A beteg arcán simultak a ráncok, mint mikor ártó szellem száll ki orrlikán.
S azontúl nem fájt neki annyira.
