Kedves barátaim valami ars poetica-félét kértek tőlem. Összegzésfélét. A hetvenedik felé már illendő összegezni. Ha van mit. Persze hogy ki akartam bújni a feladat alól. Akár úgy is, hogy keresek valami régi, elfelejtett írást. Hátha írtam már efféle dolgokról korábban. S ni csak! Itt egy megsárgult papírlap, rajta kifakult gépírás. Nagyon a végét járhatta szegény írógépszalag, amikor ezt a pár sort lekopogtam az öreg Underwood-on vagy negyven évvel ezelőtt. Éppen itt az ideje, hogy napvilágra kerüljön, hiszen pontosabban úgy se tudnám. Idemásolom:
„Amatőr író vagyok. A profi írót olyasfélének képzelem, amilyen az építész. Megtervez egy csodálatos építményt, ügyel az arányokra, pontosan tudja, hol lesznek az épületben a melléklépcsők, rejtekajtók, tudja, melyik részhez milyen építőanyagot használ. Aztán nekiáll és rendíthetetlen szorgalommal, hozzáértéssel fölépíti a házat, kastélyt, gyárat vagy palotát. Csak ámul-bámul az ember, amikor elkészül vele.
Én meg, mint egy rongyos nadrágú vásári komédiás.
Ezt nézzék meg – mondom tisztelt közönségemnek, és fölemelek a földről egy kavicsot. Ezt most földobom, odafönt madárrá változik és elrepül. Földobom. Visszaesik. Megint földobom. Megint visszaesik. Aztán a századik vagy százegyedik tényleg madárrá válik és elrepül. Én csodálkozom rajta a legjobban. És máris úgy érzem, hogy soha többé nem sikerül. Ez volt az utolsó. Nagy ívben elkerülöm hát a kavicsokat. Ha mégis utamba akad egy, elfordítom a fejem – nem látlak!
Mondanom sem kell, hogy nagyon szeretnék profi író lenni. Vagy bármilyen más foglalkozású ember, akinek egy kis nyugodalma van maga felől. De ez a vágy is csak egy kavics. Föl se dobom – úgyis visszaesik.”
Íme, itt van. Soha, sehol meg nem jelent. Most már nem tudnám megmondani, miért. Talán azt gondoltam, nem tarthatják komoly írónak, aki így leamatőrözi magát. Vagy túl nagyképűnek tartottam a madárrá váló kavicsot? Nem érdemes rajta tépelődni. A szöveg megérett. Földobtam hát.
