Századokra nyúló történelmi-családi tradíció és belső spirituális elhívás nyomán 1959. július 19-én kaptam lelkészi ordinációt a budapesti Deák téri templomban. Előtte lélekformáló diákévek teltek a népi kollégiumban Vácott és Szentendrén, a két tanév után államilag megszüntetett Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban, majd a József Attiláról elnevezettben Budán. Öt év teológiai tanulmányai alapozták meg a gyülekezeti szórványszolgálatot Veszprémben, Balassagyarmaton és Rudabánya körül. Itt 12 istentiszteleti hely volt 66 faluban, hozzá kerékpár, majd kis Danuvia motor.
A Budapest-Fasori Egyház ifjúsági körében, 1958-ban ismerkedtem meg Polgár Rózsával, és 1962-ben házasságot kötöttünk. Ő az Iparművészeti Főiskola kárpitszövő szakán tanult, 1967-ben szerzett diplomát. A magyar képzőművészek megismerése feleségem révén sok személyes élménnyel ajándékozott meg.
Váratlan esemény zökkentett ki minket a hétköznapokból 1965 decemberében. A televízió világirodalmi vetélkedőt hirdetett Shakespeare és az Erzsébet-kori drámák címmel. Jelentkeztem a kétfordulós írásbeli és kétszeri élő adásban közvetített versenyre. Ez akkor a szokásos antiklerikális propaganda kihívásának bizonyult, mert nemcsak a hatalmas anyaggal, hanem a zsűri néhány ellenséges tagjával is meg kellett küzdenem a döntőben, de sikerült. A közvélemény és híveim örömmel vették, hogy a hivatalos propaganda ellenére a papok nem mind buták és öregek. Külön érdekességként emelte ki az adásvezető, hogy ugyanazon a napon, április 23-án születtem, amelyiken Shakespeare született és meghalt. Ismeretlenek szólítottak meg az utcán: „Ez nagyszerű prédikáció volt!” Egyházam jutalmul külföldi ösztöndíjra javasolt, így két félévet töltöttem el Genf és Zürich egyetemein, és később itthon doktoráltam. Tíz éven át tanítottam a budapesti teológián dogmatikát, etikát, ökumenikus ismereteket, latint és németet. A budapesti Deák téri püspöki templom gyülekezete lelkészének hívott meg 1976-ban.
A hetvenes évek a keresztyének ökumenikus közeledésének jegyében teltek. Az egyházak világszervezetei igyekeztek áthidalni a kelet–nyugati és észak–déli globális feszültségeket. 1980-ban az ökumenikus kapcsolatok élénkülése jegyében kaptam meghívást családommal együtt a Lutheránus Világszövetség genfi központjától teológiai osztálytitkárként szociáletikai programok vezetésére. Feladatom volt a világ evangélikus egyházai, egyetemei, intézményei bevonásával helyi-országos tanulmányi programokat indítani és azokat földrészenként, majd világszinten értékelni és az eredményeket publikálni. Ilyen program volt például az egyház szerepe a nemzetépítésben (nation building), ami különösen fontos kérdés volt Afrika akkoriban függetlenséget nyert államaiban. Két összafrikai konferenciát rendezhettem Genfből az angol és francia hátterű volt gyarmatok egyházainak Zimbabwéban. Az úgynevezett „civil religion”-ről, azaz társadalmi vallásosságról szóló vallásszociológai tanulmányi programunkban 52 ország vett részt.
A halálozás miatt megüresedett budapesti püspöki tisztre hívtak meg 1987 őszén a Déli Egyházkerület gyülekezetei 88,1 százalékos választási eredménnyel. Nagy kihívás volt dönteni arról, maradjak-e inkább továbbra is Genfben, vagy vállaljam a nagyon nehéznek látszó feladatot. Tizenhat évi püspöki szolgálat után, 2003-ban mentem nyugdíjba az egyházi törvények szerint. A rendszerváltoztatási kísérlet évei az egyház spirituális, szervezeti és anyagi újjászervezését hozták magukkal. Működésem alatt kaptuk vissza az 1948-ban államosított egyházi intézmények, ingatlanok zömét, közöttük 12 gimnáziumot. Ezek az évek szakadatlan feszült tárgyalásokban teltek intézményekkel, önkormányzatokkal és a kormánnyal. Békéscsabán a gimnázium visszaadásáról szóló tárgyalásra érkezve tüntető tömeg fogadott a városháza előtt: „Le a püspökkel és a polgármesterrel! El a kezeket a gimnáziumtól!” Újra és újra és még ma is hallani az egyházellenes hamis vádakat, hogy az egyházi oktatási és szociális intézmények több támogatást élveznek az államtól, mint a többiek.
Örömmel végeztem az egyházközségek, a gyülekezetek látogatását. Volt olyan vasárnap, amikor négy helyen is prédikáltam. Sokat kellett foglalkoznom lelkészeim, tanáraink, egyházi alkalmazottaink személyes lelki és családi problémáival. Száznál több fiatalt indítottam el, ordináltam lelkészi szolgálatra. Több megbízást, tisztséget kaptam hazai és nemzetközi egyházi szervezetektől (Lutheránus Világszövetség, Európai Egyházak Konferenciája, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, Magyar Bibliatanács). Célomnak tekintettem a léleképítés és közösségépítés feladatainak és lehetőségeinek kihasználását, és ebben nagy segítségemre volt feleségem. Egyházam és hazám javát kívántam előmozdítani. Magyar egyházi szolgálatomon túl belenyúlik nyugdíjas éveimbe is a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán nemzetközi teológiai dialógus bizottsága társelnöki megbízása. Tíz éve foglalkozunk tucatnyi evangélikus és ugyanennyi római katolikus teológusból álló bizottságként az egyház apostolisága kérdéseivel. Meggyőződésem, hogy a korábbi évszázadok vallásháborúi és ellenségeskedései után ma a különböző felekezeteknek, egyházaknak az ökumenikus megértést kell munkálkodniuk, ami nem a saját identitás feladásával, hanem a Jézus szerinti megbékélés és kölcsönös szeretet gyakorlásával egyenlő.
Az ökumenikus mozgalomban szokásos megjelölés szerint „emlékezetünk gyógyítása” (Healing of Memories – Heilendes Erinnern) a feladat. Családi, nemzeti, társadalmi síkon Európában és a mai világban rengeteg a rossz emlék a múltból másokról. A szembenállás, a gyűlölet és ellenségeskedés gyógyítása ott kezdődik, ahol szóba állunk a másik féllel, és elkezdjük megbeszélni a múltat, a jelen és a jövő feladatait. Az a reményem, hogy szolgálatomban átadtam valamit ebből a törekvésből egyházamnak, két fiunknak, négy unokánknak is.
