Hetven? Idestova ennyi ideje „járok jegyben” anyámmal. Jelét csak 1990. június 23-i halála óta hordom. Éjjel három órakor özvegyültem meg. Hátrahagyott tárgyait reggel adták át az onkológián. A jegygyűrűt nyomban felhúztam a kisujjamra, és attól fogva viselem.
Édesanyám iratait is örököltem, köztük „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának” megszüntetését célzó 1939-es második zsidótörvény miatt beszerzett okmányainak paksamétáját. Mivel akkor vallásától függetlenül zsidónak minősült, akinek egy szülője vagy két nagyszülője izraelita hitben született, bizonyítani kellett, hogy nagy- és dédszüleim is keresztények voltak.
Édesanyám, Vadász Irén Julianna 1911. február 9-én jött világra, és reformátusként keresztelték, pedig istentelen (lustaságból hiten kívül élő?) nagyapám, mint most megtudtam, katolikus volt. Nagyszüleim házassági anyakönyvi kivonata szerint: „Vadász Imre fűrészgyári előmunkás, rk., Fazekas Julianna, ref. Debrecen Homokkert fűrészgyártelep. Életkor: 26 – 19.” Éveken át velük éltünk, általuk is nevelődtem. Nagyanyám, Julianna 1891. október 5-én Hajdúhadházán látta meg a napvilágot, szülei: „Fazekas Sándor ref. kerékgyártó, Győri Julianna ref.” mindketten helybeliek (ám a szülésznő özv. Fridman Ignáczné volt). A keresztlevél szerint nagyanyám hat és fél hónappal az esküvő után jött a világra, így csoda, hogy akkor inkubátor nélkül megmaradt. (Vagy nem az.) Dédapám, Fazekas Sándor 1866-ban született a hajdúhadházi református egyház kebelében, és mivel a keresztlevél tetején ott áll: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Efézus IV. r. 5. v.), a szülők is ebben a hitben leledzhettek. Dédszüleimet ingyen eskethették, mert a vőlegény „hadment. díjkönyvet mutatott”. Szembetűnő dédnagyanyám végtelen árvasága. A házasság idején a 18 évnél fiatalabb menyasszony anyja már nem élt. Házasságuk tizenharmadik esztendejében meghalt a dédapám, aki még negyvenéves sem volt, Győri Julianna 31 évesen özvegyen maradt.
Anyai nagyapám, Vadász Imre, a plébánia anyakönyve szerint Püspökladányban született 1885. május 29-én. Apja, „Emericus Vadász” 1858. szeptember 11-én jött világra Nagyhegyesen, szülei „Emerikus Vadász rk. – Sára Nagy h. c.” (ha ez a honoris causa rövidítése, akkor fogalmam sincs üknagyanyám „tiszteletbeli” vallásáról). Dédapámat a sejthetően szláv nemzetiségű Ignat Laszlavik curator loci keresztelte, anyakönyvezte, aki talán magyarul sem tudott. Dédapám 25 éves korára visszakapta a családban „örökletes” Imre nevet. Így vette feleségül 1883-ban Bukovszki Veronikát (20). Az írás szerint mindketten római katolikusok. Ám dédnagyanyám (akit még én is ismertem) születési anyakönyvi kivonata református keresztséget tanúsít. A szülei: „Ágoszton Eszter, Bukovszki Ferenc vasúti őr, helv. hitv.” (egyedül ezen az okmányon előzi meg a nő a férfit, a vallása viszont nincs feltüntetve, nem tudni, evangélikus ükapámnak miképp lett református – később katolikus – a lánya).
Édesanyám ezeket az okmányokat azért szedte össze, hogy elhelyezkedhessen, de nemcsak tanítói állást nem kapott, mást sem. Igaz, ügyvédbojtár apám egyre jobban keresett, és a válás eszükbe sem volt. Ám egy év múlva kiderült, hogy apámnak „kevés volt a »nyilaláshoz« a sarki fűszeres lánya, neki a téháipszilonos gyáros lánya kellett!” – ahogy később anyám mondogatta. 1943-ban váltak el. Nem mellékes, hogy az új feleség anyámnál tizenegy, apámnál tizenhat évvel volt fiatalabb, és az új após, Jókuthy Gyula mérnök állítólag Miskolc nyilas párti titkára volt. Jókuthyék akkortájt kerültek a városba. A volt timföldgyári mérnök valamiképp megkapta (?), megszerezte a miskolci olaj- és szappangyárat. Az esküvő után apám lett a Nyilaskeresztes Párt miskolci vezetője, végül, „nyilalása” csúcsán (a Szálasi-féle „Nemzeti Összefogás Kormánya” 1944. októberi uralomra jutásakor) ő Borsod megye főispánja. Dr. Pünkösti Mihály pünkösdi királysága…
A kör bezárult. Apám nyilas volt, anyai nagyapám famíliája illegális, börtönviselt kommunista. Kettős kötés, ami egyet sem ér. A háború után „meg is öltem” apámat. Azt hajtogattam, azt írtam önéletrajzaimba is, hogy apám eltűnt, nem tudunk róla. Pedig dehogynem tudtunk! A családban elterjedt, hogy Nyugatra menekülése után itthon háborús bűnösként halálra ítélték. Később apám kishúgától, nagynénémtől hallottuk, hogy Németországból Dániába, onnan Ausztráliába került, három lánya született, az első (Rózsa) még Európában meghalt. (Anyám: „Klári bezzeg nem tudott fiút szülni neki!”) Én álmomban még egyetemistaként is sírtam, hogy nekem miért nincs apám. Amikor már nem vették olyan szigorúan, levelezni kezdtünk: a Népszabadság párttag újságírója és a (végül Brazíliába szakadt) volt nyilas főispán.
Szerettem volna találkozni vele. Megtudni, ki ő. Megfejteni. Ám apám a téháipszilontól is elvált, kisnyugdíjasként vándorolt le-fel Brazíliában, hogy szülőhelyére, Erdélyre emlékeztető helyet találjon. Ha féltestvérem nem lát vendégül bennünket, nem is találkozhattunk volna 1989-ben. Ajándékba Horváth István belügyminiszter levelét vittem neki. Eszerint: „A Belügyminisztérium nyilvántartásaiban nem szerepel. Háborús bűntett miatt eljárás nem folyt ellene. Tiltó névjegyzéken nem szerepel. Mindezek alapján hazatelepülésének jogi akadálya nincs.” (Anyagi volt.)
Apám, aki 1906-ban született a Brassó melletti csángó Hétfalu egyikében, Zajzonban, 1926-ban kapta meg a behívót. De nem akart román katona lenni. Kivándorolt Magyarországra, és itt lett „önkéntes”. Ekképp államköltségen járhatott egyetemre (Debrecenben), csak épp a laktanya volt a kollégiuma, a menzája, és még harminc pengő havi zsoldot is kapott. Akkoriban a hallgatóknak majdnem tizede élt így. Katonai szolgálatot ők jóformán csak nyáron teljesítettek, tanév közben leginkább csak a reggeli tornát végezték el.
Apám 1989-ben elmesélte, hogy egyik éjszakai csapatgyakorlatukon részt vett a nálánál kilenc évvel idősebb, akkor vezérkari századossá kinevezett Szálasi Ferenc (1929–30-ban Szálasi a debreceni gyalogezred tisztje volt, ahol apám önkénteskedett). Éjjel, a vaksötétben tíz-tizenöt percenként kilőtt rakéták fényénél tájékozódtak, egymás kezét fogva bukdácsoltak. És Szálasi az ő kezét fogta! (Nem tudom, mi lett volna, ha egy illegális kommunistával összekapaszkodva botorkál.) Ilyen „elvi alapon” indult az ismeretségük, apám ugyanis eszmei, ideológiai vonzalmat nem említett. Szálasit 1938 nyarán az alkotmányos rend felforgatására irányuló törekvés miatt három év fegyházra ítélték, és a szegedi Csillagbörtönbe került. Apám ott meglátogatta. A Csillagban ült akkor az életfogytiglani fegyházra ítélt Rákosi Mátyás is. Saját köreikben mindkettőjükből hőst faragtak, a Csillag kisebbfajta zarándokhellyé vált. Állítólag jó barátok voltak, és amikor Szálasi 1940-ben amnesztiával szabadult, apám sokszor meglátogatta a lakásán is.
Nyolcvanhárom éves apám tiltakozott: ő nem nyilas volt, hanem – hungarista! A hungarista mozgalom nem volt mindenféle borzas csőcselék tábora – mondta. Diplomás emberek töltötték be mindenhol a számottevő posztokat (helyettes itt-ott persze volt még analfabéta is).
– Meddig hittél a németek győzelmében?
– Negyvennégy karácsonyáig (azaz két hónapig – P. Á.), amikor az oroszok Románián keresztül Pest ellen vonultak. Az oláhok kiugrása juttatott bennünket az oroszok markába. De ha a Kárpátok el is veszett, Budapest nem! Budapest az egyetlen fővárosa a világnak, amelyik hatvan napig ellenállt az orosznak. Ez a magyar nép történetében óriási jelentőségű dolog. Ellenálltunk hatvan napig! Hősök voltak a Szálasi-katonák, pedig egyenruhájuk sem volt. Karácsony után Szálasi miatt maradtam a mozgalomban, nem lett volna erkölcsös hátat fordítani neki, hisz barátom is volt. Nemcsak főispán voltam, hanem a két vármegye hadműveleti biztosa is.
– Mennyire volt Szálasi a hitleri fajelmélet híve?
– Szálasi alatt nem fogtak le és vittek táborokba egyetlen zsidót sem, de Horthy idejében sem. Akit táborba vittek, azt a németek vitték – állította apám. (Bár így lett volna!) – Szálasi nem helyeselte a zsidótörvényt, ami mindig szorított rajtuk. Neki az volt a véleménye, hogy nekünk a nemzetünket kell szolgálnunk. Ebben a zsidókérdés sehogy sem szerepelt volna.
Azt már meg sem kérdeztem, hogy akkor a nyilasok miért lőttek zsidókat a Dunába.
– A háború után nem gondoltál hazatérésre?
– Nem. Hogy menjek vissza orosz kezekbe? Szó nélkül falhoz állítottak volna. Németországban nem akartam maradni. Angol nyelvterületre kívántam menni, mert én már gimnazista koromban tanultam angolul. Angliába nem mehettünk, a kvóta betelt, Amerikába sem, mert féltem a New York-i zsidóságtól. Ott van az a kétmillió zsidó, akit állítólag megöltek. (Hatmillió és nem állítólag – P. Á.) A háború alatt egész Európában nem volt kétmillió zsidó! Ha ötven százalékot megöltek, az sem több egymilliónál – alkudozott magával –, a többi New Yorkban van. Végül Ausztráliába mentünk.
Apám 1991-ben azt írta, májusban hazatelepül. Aztán kiderült, egyszerre szeretne Brazíliában és Magyarországon is élni. 1992-ben meg is fogalmazta: „Gondolkodom, hogy érdemes-e nekem hazamenni.” Szeptember 26-án azt válaszoltam: „A sorsod úgy alakult, hogy ott már nem vagy, itt pedig nem lennél otthon.” Ezt a levelet a brazil posta december 3-án annak a rubrikának a bekeresztezésével fordította vissza a feladóhoz, hogy a címzett „Falecido”. Vendéglátó húgom csak a következő évben, az én levelemből értesült apánk haláláról. Utólag megírta, hogy 1992. június 6-án hunyt el Sao Laurecóban, és közköltségen temették el.
