Sopronba azért kerültem, mert az én nagyapám, akinek érdekes neve volt: podmanini és aszódi báró Podmaniczky Pál doktor theol. a soproni teológián tanított akkor, és 18 nyelvet használt. És engem, amikor megszülettem, már azon a nyáron odavittek mint csecsemőt, és attól kezdve minden nyáron Sopronban voltam, és minden télen Sopronban voltam, amikor nem volt iskola, és a háború alatt is Sopronban voltam, akkor én kilencéves voltam, mikor bombáztak. A pincében, amikor még égett a villany, aztán becsapott valahova a bomba, elaludt a villany, akkor én tankokat és katonákat csináltam agyagból. Ez volt az egyik, viszonylag korai emlékem az agyaggal, de mindig gyurkáltam agyagot. Aztán az iskolában a pad alatt fát faragtam.
A húgom, a kisebb húgom, mert hatan vagyunk testvérek, ő is szobrász. Ő bámészkodott, mikor én mintáztam, és ő is szobrász, úgyhogy kollégák vagyunk. Nagynéném rajzolt, keresztanyám rajzolt.
Nekem az orvosira is volt protekcióm, mert a nagyapámnak Kiss Ferenc volt a barátja, akivel Pécsett az anatómiai intézet kemény fapadján háltak, mikor egyetemisták voltak, és Kiss Ferenc, a nagy anatómiaprofesszor, aki abban a vad kommunista világban a szabadegyházak püspöke volt, beprotezsált volna az orvosi egyetemre.
A Képzőművészeti Főiskolán a felvételi előbb volt, és akkor ott is valaki segített, mert engem úgyse vettek volna föl. Nem is tudom. Valahogy becsúsztam.
Úgy hívják a mamámat, hogy Podmaniczky Márta, és ebből a báróságból nekik elég sok bajuk volt az elmúlt évtizedekben. Nem voltak ők gazdagok, mert az én nagyapám, ez a bizonyos podmanini és aszódi báró Podmaniczky Pál, neki egy érdekes története van, akinek szegénységi bizonyítványa volt, amikor született, szegénységi bizonyítványa volt az anyukájának, mert nekem a dédapám egy arisztokrata volt, aki hatvan-egynéhány éves korában fölcsípett egy kis táncosnőt. Ez lett a dédanyám. És utána a dédapám egy kicsit még élt, aztán meghalt, és ott maradt egyedül a dédanyám a kis csecsemővel.
Tulajdonképpen azzal kezdődött a szobrászkodás, hogy Hódmezővásárhelyen voltunk, művésztelepen, amikor harmadéves voltam. A piacon kinéztünk egy gyereket, akinek nagyon szép, torzonborz feje volt és nagy füle. Elhívtuk modellnek, és másnapra levágták a haját, és kopasz volt és nagy fülű. A többieknek nem volt hozzá kedve, én mintáztam róla egy portrét. Ez a Nemzeti Galériában van.
A többieknek sok melójuk volt. Paraszt fogja a kapát, lovat vezet stb. olyan művek, amik akkor kellettek. Énnekem semmi nem volt, én végiglógtam az egész nyarat, strandra mentem, bámészkodtam, firkáltam, csak ezt a gyerekfejet mintáztam, és akkor megállt a Pátzay, aha, viccel a szobrászattal, na de legalább csinált valamit. Attól kezdve zseninek számítottam a főiskolán.
1960-ban végeztem. Akik a harmincas években voltak, azok a római iskolások, akik ’56 után végeztek, azok csinálták a rogyadozós 56-os emlékműveket. Aki ’56 és ’60 között végzett, semmi se történt vele, nem állt vele senki szóba. Később lettek a nagy érmészgenerációk, akik nagyon jó érmészek. A magyar érem nagyon jó. De nekem nem volt műtermem, nem volt munka, viszont volt tanári diplomám.
Elmentem tanítani, muszáj volt. Onnan aztán botrányos körülmények között két év múlva távoztam. És én azóta „szabadúszom”. 1962. december 15-én ünnepélyesen nyugdíjba mentem.
Megnyertem Firenzében ’74-ben egy nemzetközi érempályázatot, és akkor elkezdtem érmeket csinálni. Egy Giorgo Vasari nevezetű ember könyvéből tanultuk a műtörténetet. Firenzében kiírtak egy pályázatot, és azt én húsz ország négyszáz szobrásza előtt megnyertem, de a magyar érmészek sokkal jobbak, mint én vagyok, csak énnekem szerencsém volt.
Mindig el vagyok maradva. Mindig el vagyok csúszva. Irtó lusta vagyok, de sose érek rá lustának lenni.
Egyszerre sok munkát csinálok. Ahogy öregszem, egyre többet kell csinálni, és akkor irtó jól érzem magam, hogyha megint tudok három-négy hétig éjjel-nappal dolgozni.
Telefonáltak Sopronból, hogy július 6-án lesz az évfordulója, hogy elvittek, elhurcoltak 1800 embert Sopronból a Paprétről Auschwitzba, és kell csinálni egy holokauszt-emlékművet. Az egy jó féléves munka. Kész lett. Másfél hónap alatt. Ebben nagyon sok éjszakázás volt, de megcsináltam. Csináltam egy falat, ahol kabátok vannak felakasztva meg ruhák, és alatta szétdobált cipők, és a fal meg van számozva a fogasok alatt, mert azt mondták azoknak a szerencsétlen áldozatoknak, hogy rakják le a cuccukat, és ha visszajönnek, mindent megtalálnak. Két-három hete találkoztam egy nénivel, egy túlélővel, aki 11 éves volt Auschwitzban, és ő azt mondta, hogy ő mindent került, mert olyan borzalmas emlékei voltak, és ő nem nézte a Schindlert és semmit. Az interneten látta az én szobromat, eljött Magyarországra és azt mondta, hogy ezt az embert megkeresem és megköszönöm neki. Szóval ez szuper! Hát ezért érdemes csinálni.
Sokan mondták nekem, hogy a női figuráim nagyon szépek, nagyon cserfesek, nagyon erotikusak is, tehát atmoszférájuk van. Akár egy ülő figurája, akár egy pár, látják, hogy ők mire gondolnak, hogy miről beszélgetnek. Én nem tudom. Hát csak csinálom, de az tény, hogy valami teret keresek a szoborhoz. Kell egy tárgy, kell egy szék, valamerre néz, olyan gyönyörűen mozdulnak a lányok. Van egy lány, aki – valami biztosítós, vagy valami – annyira gyönyörűen megy, olyan gyönyörűen mozog. Ezeket a gyönyörű mozgásokat kell megcsinálni.
Ez a Poppins újra meg újra megint előjön. Ezt szerettem csinálni. De tulajdonképpen ez egy ürügy. A repülő csaj. Csináltam már hosszú évekkel ezelőtt egy Mary Poppinst, azt pedig azért csináltam, mert akkor játszották Julie Andrews filmjét, az nagyon tetszett nekem, de tulajdonképpen nem ez indította el, hanem az hogy vendégségben voltunk a nejemmel egy lakásban, amelynek egy pici erkélye volt, és a pici erkélyen kinézett a csinos, karcsú háziasszony, hogy mit iszunk még. Na most nem tudom, mit ittam, de az a mozzanat, ahogy a kapuból kihajolt a csinos, karcsú háziasszony, olyan gyönyörű volt, hogy én akkor rögtön nekiálltam kapuban álló csajt csinálni.
Mikor itt járt a Charlie meg a Diana, akkor kicsit komplikált módon találkoztam az angol trónörökössel és kedves feleségével, és odaadtam nekik a Mary Poppinst. A Charlie-nak adtam, mert az egy bronzszobor, kb. 15 kilós, és a Dianának adtam egy pici kis érmet, azon szintén rajta volt Mary Poppins. Nem tudom, mi lett a szoborral, de én odaadtam nekik. Fogadtam. Valakivel fogadtam, ahogy az óvodások, hogy „Meg mered tenni?” Mondom, meg merem.
Mondják, derűt sugárzok. Ezt én már elmondtam egypárszor, sőt, már le is írták. De ez tényleg így van. Ha nekem van valami örömöm, azt szét kell szórni. Több okból. Az egyik az, hogy nem mindenkinek van ilyenje, tehát kell adni nekik, hogy legyen. A másik meg az, hogy üres helyet kell csinálni. Magamban. Hogy legyen a friss örömöknek helye. Ez mindig bejön. Ahhoz, hogy nekem pénzem legyen, totálisan mindent el kell költeni. Nyugodtan elkölthetem, helyet kell neki csinálni, és akkor lesz. A Paul Getty mondta, a főmilliomos, hogy a pénzt az ablakon kell kiszórni, hogy az ajtót benyomva betóduljon. Na most, én még csak a kiszórásnál tartok. De helyet kell csinálni. Az örömnek is helyet kell csinálni. Ezért szétszórom, mindenkinek jut, azoknak úgyis kell. Jobban kell, mint nekem. Mert én találok másikat. Meg nyitva vagyok rá, és akkor bejön.
Élvezem, ha csinálok egy portrét, és az él. Meg hogy hova néz, meg hogy hogyan mosolyodik el. Van egypár dolog, amivel mosolyt lehet művelni. Arra van technika. Hogy kicsit felnyomom az arcát. De tulajdonképpen meg kell csinálni, és akkor abban bízom, hogy a komputerrel ilyet úgyse lehet csinálni, és akkor elmosolyodik, és akkor azt mondják, hogy hát, nos, hát ez és ez irtó jó dolog.
Én úgy tanultam rajzolni, portrét és karaktereset, hogy cigánytelepre jártunk rajzolni. És én egész hat hét alatt nem cseréltem a gatyámat ki, azt hiszem, mert így stílszerűbb volt a dolog, meg nem izgatott, a mosdás kérdése, de cigány gyerekeket rajzoltam, és – én szeretek gyümölcsöt enni, és loptak nekem a tóból gyümölcsöt. Tónak hívták a gyümölcsöskertet, ahol sós puskával vadásztak a cigány gyerekekre. De nekem mindig hoztak különleges gyümölcsöket. Ha sikerült egy rajz, akkor azt mondták, hogy nizzed, dik mán, csupa az…, ha meg nem sikerült, kiröhögtek, ez irtó jó pofa dolog volt, hogy én úgy rajzoljak karakteres figurát, hogy ha nem sikerül, akkor kiröhögnek, viszont hogyha sikerül, akkor ünnepelnek, akkor én leszek a vajda.
Szeretek gyerekfejet mintázni, meg tudok olyan gyerekfejet mintázni, amelyik annyi idős, amilyen a modell.
És amikor nem sikerül, az rossz. Akkor föladom. Volt nekem egy nagyon kedves, nagyon jó, nagyon aranyos barátom, akinek most a műtermében ülünk, aki kerekes székben élt, tanítványom volt Soroksáron, tízéves korában ismertem meg, ötvenéves volt majdnem, amikor harmincéves bénaság után meghalt, mert kiesett a villamosból. Ővele alkottunk egy nagyon fontos törvényt, ami a szabadúszásra vonatkozik. Ha valami fontos, az így is, úgy is összejön, ha pedig nem jött össze, akkor biztos nem volt fontos.
