Húszéves voltam 1956-ban. A forradalom és a börtön érlelt meg s tett festővé. De szabadulásom után csak egy megszállt, elnyomott ország szabadsága adatott meg. A festészet viszont már a hatvanas években sok más mellett a valóságos szabadság élményét nyújthatta egy nagyhatalom gyarmatán. Csak aki állt már új képhez kezdve a fehér vászon előtt, ismerheti a korlátlan lehetőségekkel járó, egyszersmind a szüntelen felelős döntésre kényszerítő munka férfias izgalmát. Első komolyabb sikeremet Übü-kollázsaimmal értem el (1980–85). Ebben a mintegy ötven lapból álló sorozatban Alfred Jarry Übü-színdarabjának képzőművészeti tovább gondolása, korábbi kollázskísérleteim és politikai közérzetem találkozott.
A rendszerváltozás gyökeres fordulatot hozott életemben. Fontos állomása volt pályámnak az 1992-es Lajos utcai kiállításom, ahol az 1986 utáni legjobb munkáimat, köztük a rendszerváltozás eufóriájában fogant vegyes technikájú képeimet állítottam ki. 1990 óta napjaim része lett a művészeti írói munka is. Művészeti és irodalmi lapok, folyóiratok több mint háromszáz kisebb-nagyobb írásomat közölték művészekről, kiállításokról, könyvekről. Ezekből válogattam és jelentettem meg egy kötetrevalót 1999-ben a Liget kiadásában A tárlat metafizikája címen. Ugyanebben az évben lettem Munkácsy-díjas. Ekkor tüntettek ki Simsay-díjjal is a művésztársak javára kifejtett munkámért. Erre a művészetszervezői tevékenységre az 1995-ben alapított és háromszáz főnyi tagságot számláló Magyar Festők Társaságában adódott tér, melynek 2000 óta vagyok az elnöke. Éves munkámhoz tartozik négy-öt festészeti kiállítás koncipiálása és megrendezése itthon és külföldön. A művészek javát kívántam szolgálni az MTV-ben végzett munkámmal is, képzőművészeti műsorok szerkesztésével a kilencvenes évek közepén. Gyakran és szívesen vállalkoztam művésztársaim tárlatainak megnyitására. Legutóbbi saját kiállításom 2005 tavaszán volt a budapesti Pintér Galériában. Legfrissebb publikációm a művésztársaságok tízéves történetével foglalkozik (Műértő, 2005. szeptember).
Manapság nem látok semmit a világban, ami iránymutatóul szolgálhatna életre és művészetre. Nincs irány, nincs biztos pont. Az ember, a művész csak önmagára számíthat. Csak a maga mércéje lehet a kiindulás és a cél alapja. Végtelenül nagy a mindenkori döntés felelőssége.
