Ki is vagyok én? – teszem fel, tesszük fel valamennyien a kérdést.
Ki vagyok? Miért vagyok?
A válasz nehéz. Tamási Áron szerint: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És én itthon akarok lenni, itthon akarok élni, még akkor is, ha idegen erők fáradoznak azon, hogy ne érezzem, ne érezzük hazánknak szülőföldünket. Soha, még a gondolatomban sem fordult meg, hogy elhagyjam a Székelyföldet, s egy időben súlyosan el is ítéltem azokat, akik elmennek – s ezzel feladják, odadobják az elidegenedésnek – Erdélyt. Szerintem: nincs jogunk ehhez. Isten nem véletlenül teremtett ide, éppen ide, ahol élünk. Egyszer egy budapesti összejövetelen valakik, akik más véleményen voltak erről a kérdésről – a szülőföld el nem hagyásáról, el nem adásáról, önmagunk fel nem adásáról –, azt mondták: Isten nem tesz különbséget román és magyar, szlovák és cseh, vagy szerb és horvát között. És nem gondolom, hogy románnak éppoly jó lenni, mint magyarnak? Tehát lehet bárkit szolgálni, nemcsak a magyarságot. Akkor én úgy válaszoltam: ahogy Jónást Ninivébe küldte Isten, s küldetését a niniveiek felé jelölte meg, és nem mondjuk a rómaiak felé, ugyanúgy nekem – és mindenkinek – kijelölt Isten egy helyet, engem is és minden embert beleteremtett egy népbe, s e nép körében jelölte meg a feladatunkat.
És akkor: miért is vagyok?
Talán az sem véletlen, hogy a pedagógusi pályát választottam élethivatásul, s azon belül: a magyartanárságot. A magyar élettér egyik legkeletibb pontján, mondjuk úgy: a végvárak egyikében. Tanári hivatásomat a szórványban – Székelykocsárd, majd Nagyenyed – kezdtem, majd egykori feleségem városkájában, a Háromszék megyei Kovásznán tanítottam épp 32 éven keresztül, s itt élek most is. Tompa László szavaival élve: „itt tiprom a porondot”. Itt végeztem éppen azt a munkát, amit végeznem kellett. Itt neveltem az újabb és újabb generációkat, beléjük lopva-oltva „széllel szemben” a nemzeti érzést, tudatot, értékeink tiszteletét. Sokszor éreztem úgy, ünnepi ruhát kellene vennem magamra, amikor az osztályba lépek, hiszen Balassi Bálintot, Mikes Kelement, Csokonait, Vörösmartyit és Petőfit, Adyt, Babitsot és József Attilát, Tamási Áront és Dsida Jenőt vagy Szilágyi Domokost tanítani és tanítani újra és újra, nyitni a szemeket, a lelkeket a belőlük sugárzó értékekre és a belőlük áradó üzenetre, tanításra nem lehet hétköznapi dolog. Aztán kitágult önként vállalt feladatköröm, diákszínjátszó kört alakítottam, vándorszínészekké lettünk, jártuk Erdélyt, jártuk a szórványokat, majd ’89 után pár évig a Kárpát-medencét a Székelyföld énekes madarának, a magyar nyelv, a magyar szó egyik legnagyobb művészének, Tamási Áronnak a csodálatos népi játékaival. Volt darab, amelyet hetvenszer, nyolcvanszor, száztízszer adtunk elő, a Szeben megyei meg a Beszterce-Naszód megyei parányi magyar szigeteken, Szakadáton és Zselyken, Brassó, Szilágy, Kolozs és Temes megyében, sokszor díszkísérettel – a rendőrség nyíltan, a Securitate dugiban volt mindenütt a nyomunkban –, s a nép, az istenadta nép mint igehirdetőket várt bennünket. Egyik-másik 170-180 lelkes magyar végvárban közel háromszázan néztek-hallgattak minket, az elszármazottak is hazajöttek velünk együtt lélegzeni, ünnepelni. Ünnepelni azt, hogy együtt lehetünk, s azt, hogy még vagyunk. Volt, ahová ötször, hatszor is sikerült egy-egy új Tamási-művel visszatérni, s megérezték, tudták már, hogy itt nem egyszerűen egy előadásról, hanem valami másról van szó. Egyszer egy Szilágy megyei szórványfaluba helyi járattal mentem diákjaim után. Mindenki rólunk beszélt, és a mi előadásunkra készült. „Jönnek a székelyek!” – hangzott.
Mindig úgy éreztem, túlságosan meg kell osztanom, szét kell darabolnom magamat. Ó, ha csak taníthatnék! Mennyivel jobb munkát tudnék végezni… De: rendezni is kell, és turnézni. És dokumentumokat gyűjteni, írni! Megbízott ezzel valaki? Kötelezett erre valaki? Nem! Inkább tiltani, elrettenteni próbáltak. Megakadályozni, hogy ne tegyük azt, amit teszünk. Volt olyan év, hogy összegezve hetven-nyolcvan napot voltunk diákjaimmal az otthonunktól távol. Vakációkban, hétvégeken. És közben: amíg a gyermekek a késő éjszakába nyúló előadások fáradalmait aludták a vendéglátó családoknál – milyen szép volt ez, a közösségek, az ott élő emberek fogadtak, szállásoltak el bennünket, és nem ímmel-ámmal, hanem a szó szoros értelmében harcolva értünk –, én már kora reggel keltem, és magnóra mondattam az emberekkel sorsukat, életüket. Így (is) gyűlt az anyag majdani könyveimhez. Igen, a könyvekhez, cikkekhez, mert a harmadik „munkamező” az írás lett számomra. Majd minden erdélyi lap munkatársa voltam, ott közöltem kezdetben főleg művészeti, majd szociográfiai írásaimat. És közben csodálatos művészasszony feleségemmel, aki műveivel, faliszőnyegeivel „az egyszerűség döbbenetét” vágyott kiváltani az emberekből – utaztunk, jártuk a nagyvilágot, el Kovásznáról Londonig és Granadáig, Nápolyig és Párizsig, Iránba, Irakba, Pakisztánba és Afganisztánba, Athénbe és Kairóba, az egyetemes művészet nagy színhelyeire! Világot látni, embereket, kultúrákat megismerni. Aztán a kilencvenes években – miután ő 1993-ban örökre elment – már kezdetben egyedül, aztán 2000-től Ilonkával – aki népi és természetgyógyászati könyvein, s a közösen írt Magyarok Amerikáján Bernád Ilonaként jegyzi a nevét – jártuk a Kárpát-medencét, majd a nagyvilágot, Európán át el Los Angelesig és Montrealig, Sydneyig és Welingtonig anyagot gyűjteni nekem a nemzetsors-szociográfiáimhoz, neki a saját könyveihez, írásaihoz.
Tehát ki is vagyok? Egy ember. Egy „keleti magyar”, akinek fontos a népe, nemzete, fontos a kultúra, a kultúrája, fontos az emberi lélek megismerése, fontos a betekintés az emberi sorsokba, a magyar sorsokba, hogy elmondhassam velük, általuk, hogy kik is vagyunk mi. S hogy: miért is vagyunk a nagyvilágon…
Egyébként: 18 könyvem jelent meg, köztük művészeti monográfiák, „művészeti útirajzok”, nemzetsors-szociográfiák és egy tankönyv.
