A legfeljebb másfél százados családi emlékezet szerint népes famíliánk mindkét ágának ősi fészke a Trianon után is Magyarországon maradt Hosszúpályi. Az ötezres népességet meghaladó bihari faluban mind az apai, mind az anyai nagyszülők hajléka faluszéli, földbe süppedt, nádfedeles parasztház, nagy kerttel. De saját földdel alig rendelkezve napszámosmunkával tartják el a családot. Anyai nagyapám sorsa, életbölcselete, akárcsak Móricz Zsigmond Boldog emberéé; nagyanyámé pedig Ady Öreg Kunnééval lehet analóg (sok megszülető gyerek, negyvenedik éve előtti elhalálozás tüdőbajban).
Mind apámék, mind anyámék családjában négyen-négyen nevelődtek fel. Apám és bátyja az első, akik a paraszti sorsból a húszas években kitörnek. Mindketten rendőrnek állnak, s apám a biztos megélhetés ígéretével 1926-ban elveszi a vele négy éve jegyben járó anyámat. S aztán nem egészen 13 év alatt – kispesti félkomfortos lakásba – megszületünk heten: hat fiú és egy lány. Én hatodiknak, mindössze 13 hónappal a sorban előttem levő bátyám után.
A fővárost elérő első amerikai bombatámadás 1944. április 2-án majdnem elpusztít bennünket, mire apám kiadja a jelszót: megyünk haza. Vagyis vissza falujukba, ahol saját ház kiűzött nagycsaládját nem várja, és menekvés sem a háború borzalmaitól. Az 1944. októberi harcokban – ez a debreceni csata – bérelt házunkat két belövés is éri, onnan az egyik rokon házába költözve várjuk budapesti szolgálatban maradt apánk hazaérkezését, de ez csak egyéves orosz fogság után következik el. Csonttá fogyott, farkasvakságban szenvedő apánkat a rendőrség állományába fogadja, de az 1949-ben megerősödő új rend a régi (horthysta) rendőrt nem tűrheti meg. Nem így faluja, amelynek népe és az új helyi hatalom is apámat esze, paraszti kötődése miatt adminisztratív munkakörökkel megbecsüli. Sorsunk azonban – mint a legtöbb családé – a szegénység, a nélkülözés. Mégis az ötvenes években valamennyien tisztes szakmát, hárman diplomát szereztünk (mint ekkortól nagyon sokan a faluból s a széles rokonságból).
Az én eszmélésem földrajzi tere az a falu, ahol – képletesen szólva – az ember egyik lábával a Nyírség laza, sárga homokján állhat, a másikkal pedig a Bihari-síkság ragadós, fekete földjén. Ennek a falu északi és déli oldalát jellemző eltérő talajföldrajzi adottságnak következménye, hogy a homokoldal a szőlőnek, gyümölcsösöknek, a krumplinak, no meg az akácosnak a termőhelye, a fekete föld pedig a búzáé, tengerié, cukorrépáé, a rét- és legelőgazdálkodásé. Mindezt nyolc-tíz évesen megfigyeltem, és meg is tapasztalhattam a szükséges tennivalók kapcsán is. S a hosszú ideig a négy irányba haladó országút menti táblákon az állt: Hosszúpályi nagyközség, Székelyhidi járás. Csakhogy 1945-ben újra visszaállt a trianoni rend: Székelyhidat éppen úgy országhatár választotta el, mint a régi megyeszékhely Nagyváradot, s a tiszta időben az azokon túl látszó Erdélyi-középhegység világa is csak fantáziánkat mozgathatta meg. A fenti geomorfológiai, földhasznosítási, politikai, földrajzi tapasztalások terelhették hamar figyelmemet a földrajz felé, s ma már tudom, az osztatlan görög katolikus felekezeti iskola papjának, tanítójának, majd az iskolák államosítása után az általános iskola felső tagozatának kiváló földrajztanárainak hatására. Innen egyenesen vezetett utam a debreceni Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumba, majd onnan 1955-ben a KLTE földrajz–történelem szakára, amely tanintézményekben igazi sikerélményt adott a földrajzi tanulmányi versenyeken való szereplésem (1956 nyarán, húszévesen láttam először a Balatont, elsőéves koromban készített földrajzi dolgozatom jutalomútjaként).
Mégis 1957-ben „elmenekültem” szeretett városomból – a KLTE földrajz–történelem szakát az ELTE földrajz–térképész szakára cserélve – a forradalomban „viselt” dolgaim miatt. Egyetemi éveim alatt egyre inkább eminens, a tudományok iránt is fogékony, tudományos diákkörön jól szereplő diák lettem, ezért Irmédi-Molnár László térképtudós professzorom a diploma megszerzése után engem mindjárt a Hadtörténeti Intézet Hadtudományi Térképtárába irányított. A kutatóként ott eltöltött öt év a további szakirányú feltöltődés időszaka, no meg 1963-ban az egyetemi doktori fokozat megszerzésének, az 1957-ben félbeszakított történelmi tanulmányaimnak a befejezési időszaka volt.
Szakelőadója lettem 1966-ban az akkor alakult MTA Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának, az Akadémia 1970. évi átszervezésekor a természettudományi I. főosztályának. Megszereztem a földrajztudományok kandidátusa fokozatot (1973. június). 1974 szeptemberében átkértek az MTA Földrajztudományi Kutató Intézetbe (FKI), hogy kapcsolódjak be az akkor induló komplex környezeti – metodológiai kartográfiai – vizsgálatokba a tudományos titkári feladatok ellátása mellett.
Intézeti, akadémiai működésem idején legnagyobb kihívásokkal a nyolcvanas években kellett szembenéznem. Az FKI-ban életre hívott Természeti Erőforrások Koordinációs Iroda (TEKI) rendszergazdája lett a két ötéves tervidőszakban kormány-, majd tárcaközi szinten kiemelt kutatási feladatoknak: a természeti erőforrások átfogó tudományos vizsgálatának, majd összehangolt hasznosításának. S mint a TEKI vezetője olyan ad hoc feladatok adminisztratív, gyakorlati összefogását is el kellett látnunk, mint a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer környezeti konzekvenciáinak előrejelzése vagy a nyírádi bauxitbányászat „kontra” hévízi gyógyhely környezeti konfliktusának komplex elemzése. Közreműködtem a KGST környezetkutatási projektben is. A természeti erőforrások földrajzi értelmezése és értékelése tárgyú akadémiai doktori értekezésemet 1988 júniusában védtem meg.
Amikor Erdélyből erősödik a Ceauşescu-rendszer előli menekülés, javaslatot tettünk magas politikai tényezőknek, hogy mérjük fel s regionálisan értékeljük hazánk letelepedési potenciálját. E megbízásos kutatás több évre nagy létszámú teamnek adott munkát, mint ahogy a rendszerváltozás utáni időszakban is részvételünk a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer várható hatásainak földrajzi elemzésében.
S ekkor, 1992-ben egy majdnem végzetes kórság ért utol: jobb arcom, nyakam több részén áttétes laphámrák lépett fel. Ez évben háromszori műtét, sugárterápia – de a bajból kijutottam (sírig tartó szépséghibával, jobb arcom mozdulatlanságával).
Egyik létrehozója lettem a Nyugat-Magyarországi Egyetemen (és jogelődjénél) a közgazdászképzésnek, 1998-tól az FKI-t elhagyva teljes foglalkoztatásban. A kar akkreditációját elősegítendő az ELTE-n a földrajzi környezetkutatás kartográfiai módszerei tárgykörben habilitált doktori fokozatot, majd megszerzése után egyetemi tanári kinevezést is nyertem (1999). Sopronba hetente ingázva több tárgyat oktatok a nappali, levelező és posztgraduális képzésben. 66 éves koromig a gazdaságföldrajz tanszék tanszékvezetője is voltam.
Közalkalmazotti jogviszonyom hetvenedik születésnapomon szűnik meg, de jó esélyem van professor emeritusként a folytatásra. Életpályám teljes publikációs jegyzéke 330 tételt tesz ki. Abban 14 önálló kötet, 6 tankönyv, 97 szakfolyóirati cikk, 74 ismeretterjesztő, közéleti írás. Negyvenöt éve igen bensőséges és kiterjedt kapcsolatot ápolok erdélyi értelmiségiekkel, s az 1970-es évek elején (biológia–földrajz szakos tanár, majd oktatásfejlesztő) feleségemmel folytatott kalotaszegi bolyongásaink, gyűjtőútjaink nyomán minden rendű és rangú kultúrahordozó emberrel. Ez utóbbi kapcsolat eredménye panellakásunk kalotaszegi bútorzata, díszítőtárgyai, több ezer dia, fénykép, számos írás mindenféle lapban és egy, a hetvenes évek közepéig fejlesztett audiovizuális előadás, amelyet két évtized alatt több mint száz helyen mutattam be Magyarország határain belül és kívül. 1985-ben egy ártatlan fényképfelvétel miatt (dicsőszentmártoni patinás házba befészkelt tűzoltólaktanya) letartóztattak, több órára fogva tartottak, majd az országból kiutasítottak. A romániai forradalmat lázas együttérzésben éltem meg.
Erős plebejus nép-nemzeti származástudatom, taníttatásom okán baloldali érzelmű voltam és vagyok. 1956 forradalma személyes élményem és megrázó próbatételem volt húszéves koromban. Egyetemistaként, majd később fiatal diplomásként nem tudtak beterelni a KISZ-be, és az MSZMP-be is csak 36 éves koromban, az új gazdasági mechanizmus szabadabb légköre idején, amikor már jelszóvá válhatott a nemzeti egység, még ha a szocialista jelzővel is. A rendszerváltozás utáni új helyzetben közéleti, politikai aktivizálódásomat a Pozsgay–Bíró-féle Nemzeti Demokrata Szövetségben találtam meg, melynek alapításától a sikertelen 1994-es parlamenti választásokat követő önkéntes feloszlatásáig tagja voltam. Azóta csupán a tudományos közéletben veszek részt. Tagja vagyok a 3. ciklusban az MTA jövőkutatási bizottságának, 2004 óta az OM képviselőjeként részt veszek az FVM keretében működő földrajzinév-bizottság munkájában, és 45 éve tagja vagyok a Magyar Földrajzi Társaságnak.
