Az én magántörténelmem is úgy kezdődött, mint mindenkié, megszülettem, mégpedig egy napon Andersennel. De ez még akkor csak homályos jóslat volt, véletlen konstelláció. Gyerekkorom színhelyére ma is derűsen nézek vissza, egy kovácsműhely udvarára látok, ahol játszottunk öcsémmel s az utcabeli gyerekekkel, beszívtuk a lópata fanyar szagát, hallgattuk az üllő csengő-bongó muzsikáját. Kiválásom, vagy egyszerűbben elszakadásom ettől az édentől már nevezhető „történelminek”: elvonult a háború, s én elkerültem egy új zeneiskolába, Békés-Tarnosra. Egy másik édenbe, egy grófi kastélyba, ahol hegedűművésznek készültem. Ez gyönyörű kitérő volt, mert nem lettem zenész, viszont csodálatos éveket töltöttem el a zene bűvöletében. A zenéhez később sem lettem hűtlen, dalszövegeket írtam, például Kodálynak, aki cserébe megemlítette nevemet a daloskönyv előszavában. Egy fiatal költőnek ennél nem kellett nagyobb dicsőség.
Mert a hegedülést abbahagytam, verseket írtam, tizenhét éves koromban megjelentek egy pesti folyóiratban, s ez eldöntötte, hogy költő leszek. Feljöttem Budapestre, és beíratkoztam a jogi karra vendéghallgatónak. Két év után átmentem a bölcsészkarra. De az igazi egyetemem a Hungária kávéház volt, meg a szerkesztőségek, meg a könyvtárak. Az akkori Hungáriába az élő irodalom színe-java járt, én az asztal végén hallgattam, figyeltem, mondhatom azt, hogy befogadtak. Egy hexametert idézek, Vas István rögtönözte rólam, vizsgálgatva kun metszésű szememet: „Itt a Csukás István, most jött egyenest a kunoktól!” Boldog pár év volt ez is, én még voltam, lehettem fiatal költő, verseim jelentek meg, s húszéves koromban szerződésem volt az első könyvemre.
Az első könyvem nem jelent meg akkor, majd csak hat év múlva, kemény cezúra jött, a forradalomra ájult, döbbent évek következtek. Otthagytam az egyetemet, a kollégiumot, albérleti odúkban bujkáltam, nyomorogtam. Ekkor csípett fülön Kormos István költő és gyerekszerkesztő, s azt mondta, hogy írjak a gyerekeknek. Így született meg az első mesém, s beléptem egy hatalmas birodalomba, ahol ma is derűsen élek és dolgozom. Látszólag kettős életet éltem, költőként is elismertek, de híresebb a gyerekek szívében lettem. Sorra írtam a könyveket, filmeket, s rögtön az első filmünk, a Keménykalap és krumpliorr nagydíjat nyert Hollywoodban és az év legjobb gyerekfilmje címet. Írtam rajzfilmeket, például a Pom-Pom meséit, bábfilmeket, például a Süsüt, színdarabokat, például az Ágacskát. Igyekeztem versenyezni a gyerekek végtelen képzeletével, ez jó dolog, mert nem rozsdásodik az én agyam sem, ez a gyerekíró egyik jutalma. A másik jutalom, hogy engem a fél ország ismer és szeret, mégpedig az ország jobbik fele: a gyerekek. Voltak egyéb jutalmaim is, kaptam mindenféle díjat, az Andersen-díjtól a Kossuth-díjig, az egyik felét a felnőtt verseimért, másik felét a mesékért, de egy fiókban őrzöm mind, Kodály bölcs intelmével együtt, hogy abból lesz a jövő közönsége, akit gyerekkorában megtanítunk rá, hogy abból lesz a jövő! Talán elmondhatom én is, hogy a jövőnek dolgozom.
