„Nyolcvan felé – hazafelé” – mondogatta a nagymamám. Hát már én is ráléptem erre az útra. Ebben a korban elvárnak az embertől holmi bölcsességfélét. Útmutatást másoknak. Parainesist. Útbaigazítást a fiataloknak. Legalább jó tanácsot. Ne vesszen kárba az élettapasztalat, legyen haszna az olvasottságnak, tanulsága a tanultságnak. Hát legyen. Megpróbálok elmondani egy történetet, aztán, aki bújt, bújt, aki nem, nem, megyek.
Tízévesen a szegedi téglagyár hideg esőtől vert téglaszárítója alatt találtam magam, ahol két-háromezredmagammal szorongtunk, s tégla volt a párna a fejünk alatt. Csak azért, mert zsidó szakosztályba osztott be a Teremtő. Elterjedt a híre, visznek bennünket tovább. Amit mindenki kívánt, hisz nem volt ott túl jó dolgunk. Mondták, három transzport, az első nagyon jó, kórház, árvaház, öregek otthona, hát mindenki rohant, könyörgött, oda igyekezett bejutni. Nagyszüleim egész polgári méltóságukat latba vetették, de hiába, nem sikerült az első elutazó csoportba osztatni magunkat. Elkísérték a kiválasztottakat a csendőrök az állomásra, s tompa szomorúság maradt utánuk. Na, ezeknek már jó dolguk van, gondoltuk. S tényleg. Ahogy a célállomásra értek, abba az akkor még ismeretlen nevű lengyel kisvárosba, ahonnan Waldsee feladóállomás névvel levelezőlapot küldtek, s letették a ceruzát, mellyel szintén nem létező személyeket értesítettek, hogy jól vannak, már mentek is a gázba és a tűzbe. Az ottmaradtakból alakítottak egy harmadik csoportot is, abba került a maradék, a hátralék, a fölösleg. Szégyellte mindenki, aki oda került. Ők egyenesen a Birodalomba utaztak, a volt Ausztriába, mert a bécsi polgármester munkaerőt kért. Szétosztották őket üzemekbe, majorságokba, s nagy részük családi körben, ha csonka családban is, de túlélte a kort, amelybe a zsidók túlnyomó többsége belepusztult. Az én családomat a második vonatba osztották. Mi is elindultunk Auschwitz felé. A füzesabonyi állomáson azonban rövid volt a kitérő, elálltuk az ellenvonat útját. A mohóság, ugye, a telhetetlenség, hogy lehetne még növelni a tengelyszámot, a nyolcvanasával a vagonokba préselt embermassza létszámát. Gyorsan kellett intézkedni, ezért a vonatot kettéosztották. Beszéltem egy makói sorstársammal, aki a vasutasok szapora köpködéssel, káromkodással kevert tanakodását is hallotta, hogy az ő kocsijuk előtt vagy után kapcsolják szét a vontatványt. A szerelvény eleje továbbment, benne családom apai ága. Nem került elő hírmondó se belőlük. A vonat másik végére is mozdonyt csatoltak, s elindult az anyai családommal visszafelé, hogy Ausztriába vigyen bennünket, ahonnan betegen, csontra fogyva, megtört lélekkel, de mindannyian hazakerültünk. („Haza” – írom, pedig akkor hivatalos okmányunk volt róla, hogy hontalanok vagyunk, s nem emlékszem, mikor vonta valaki vissza.)
Na már most az a bizonyos tanulság. Az úgynevezett élettapasztalat. Amit magamfajta hetvenéves állítólag átadni köteles a nála fiatalabbaknak.
Édes fiaim és lányaim! Törekedjetek arra, hogy a harmadik vonatba kerüljetek! Csak az a baj, mások csinálják a beosztást. Ha pedig a második szerelvénybe sodor benneteket a sors, vigyázzatok, a jó végébe szálljatok a vonatnak. Csak az a bökkenő, nem lehet előre tudni, melyik vége lesz a rossz. Hatalmas Úr uralkodik felettünk: a statisztikai valószínűség.
Azért csak fel a fejjel!
