Osztom Andre Gide Nobel-díjas francia író véleményét:
„Nehezen vallom be, hogy most olyan idős vagyok, mint azok, akiket nagyon öregnek tartottam fiatal koromban.”
Hetven évet nehéz summázni pár sorban, inkább csak a meghatározó részekre érdemes a kívülállónak is kis figyelmet szentelnie.
Hálásan gondolok vissza az engem emberségre, figyelmességre, becsületes őszinteségre nevelő szüleimre és mindig mellettem álló, jóban-rosszban a mai napig is segítséget nyújtó bátyámra!
Köszönöm a „sportnak”, hogy megtanított előbb önmagamat legyőzni, hősiesen viselni, okulni a kudarcokból és megbecsülni a sikereket, hogy majd a nagy versenyeken diadalmasan tudjam képviselni hazánk színeit. Ebben a csodálatos közegben a nagyszerű elődök és nemes ellenfelek között csiszolódtam értékesebb emberré. És köthettem nagyon értékes, életre szóló barátságokat, itthon és külföldön egyaránt.
Szerencsésnek mondom magam, hogy mindig remek tanítómestereim voltak. Az iskolában, a főiskolán, az edzőteremben.
Azt hiszem, jogos büszkeséggel mondhatom azt is, hogy negyvennyolc éve meleg, szerető házasságban élünk párommal, aki mindig bölcs és önzetlen szeretettel segít.
Anyatigrisként imádott gyermekeim, minden apró és nagyobb gondja miatt még ma is úgy szorongok, mint csecsemőkorukban. Lelkesedek sikereik láttán, és megszakad a szívem, ha bajban érzem őket. Tőlük kaptam az öregkor legszebb és egyetlen „csodáját”; a négy remek fiúunokánkat.
Életem derekán gazdagodtam egy nagy kinccsel. Berczik Sára, a magyar és a nemzetközi mozgásművészet „apostolasszonya” krónikásából barátjává és tanítványává fogadott. Közös munkánk alatt megtanított a testi-lelki harmónia elválaszthatatlanságára és az esztétikus mozgás varázsára. Fantasztikus pedagógiája, diplomatikus, finoman intelligens személyisége magával ragadott. Ezt a mai napig is igyekszem, ha csak töredékében is, tovább adni…
Miután Sári néni itt hagyott, tanítványával, a sok balszerencsés szülő és kisgyermek arcára újra mosolyt és hitet varázsló Dévény Anna barátságával ajándékozott meg a sors.
Kicsit átformálva, de talán valahogy így mondanák a régi görögök: Ültettem fát, szültem fiút és leányt, írtam könyvet – megérdemlem, hogy szerető férjemmel együtt még egy kicsit élvezhessük unokáinkat!
