Iskoláimat a Rákoshegyi Általános Iskolában, a budapesti Piarista Gimnáziumban – államosítás után –, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végeztem, ott érettségiztem. 1954-ben a MÁV-nál helyezkedtem el, ahol forgalmista lettem, eközben 1955–57 között a MÁV tisztképző intézet, majd az 1958–63-as években az ELTE Bölcsészettudományi Karának pszichológushallgatója voltam. Ebben az időben a MÁV Pályaalkalmassági Vizsgáló Állomáson dolgoztam mint vizsgálatvezető, ez az intézet volt később első pszichológus-munkahelyem is. Főleg MÁV-dolgozók – mozdonyvezetők, más forgalmi dolgozók –, illetve gépkocsivezetők alkalmasságvizsgálatát végeztem. 1963-tól 25 éven keresztül a Csepel Vas- és Fémművek pszichológiai laboratóriumát vezettem. Itt készítettem el kandidátusi disszertációmat is, amely a hagyományos és korszerű munkahelyek személyiségalakító szerepét vizsgálta. Csepeli munkahelyem a hetvenes évek elején már az ország egyik legjelentősebb munkapszichológiai laboratóriuma volt, ahol hat-hét pszichológus végzett igen jelentős és elismert munkát. Ebben az időszakban kezdett kibontakozni az akkor még nagyon kevéssé ismert ergonómiai irányzat, melynek térhódításában szintén fontos szerepünk volt. Sokféle vizsgálatot, egyes esetekben alkalmazott kutatást végeztünk, melyeket Magyarországon több helyen alkalmaztak, felhasználtak, de ennek eredményeként számos kongresszuson előadásokat tartottunk, illetve jelentős publikációkat készítettünk. A laboratórium egyébként sokféle pszichológiai alkalmasságvizsgálatot is végzett fontos, kiemelt munkakörökben, ahol a szűrés alapja a veszélyeztetettség vagy a betanulási idő hosszúsága, illetve szociálpszichológiai követelmények játszottak szerepet. A vizsgált munkakörökben a balesetek száma 25-30 százalékkal csökkent, csökkent a betegállományban töltött idő, nagyobb volt a hatékonyság, így több jövedelemhez jutottak a dolgozók. Emiatt szívesen látott szakemberek voltunk mindenütt.
1988-ban pályát változtattam, megkeresésre a Közlekedési Főfelügyelet Pályaalkalmasság-vizsgálati Intézete igazgatói beosztását vállaltam el, ahol tíz esztendeig – nyugdíjba vonulásomig – dolgoztam. A felkérést azért is vállaltam, mert a közlekedéssel egész életemben foglalkoztam, továbbá az intézet egy jól szervezett, elismert, magas szakmai színvonalon álló munkahely volt. Vezetésem alatt több jelentős esemény történt. Így például a személyszállítást végzők vizsgálata, a Volán vállalatoknál dolgozó autóbuszvezetők időszakos szűrése, az ötször sikertelenül vizsgázottak pályaalkalmassági minősítése, az intézeti igazságügyi szakértő szakemberek kijelölése és munkába állítása. Az ott töltött idő alatt született meg az utánképzés intézménye és az előéleti pontrendszerrel kapcsolatos elképzelések megvalósítása. Való igaz, hogy ez utóbbi két feladat nem közvetlenül az intézet munkájához tartozott, de szakembereink ténylegesen szerepet vállaltak a rendszerek kialakításában és működtetésében. A pontrendszer akkori kialakításában személy szerint, az ORFK felkérésére, mint a „humán tényezők” munkacsoport vezetője dolgoztam. Ma is állítom, hogy egy jól működő pontrendszer, különösen abban az esetben, ha egységet alkot a PÁV rendkívüli vizsgálataival és az utánképzéssel, jelentős közlekedésbiztonsági megelőző rendszer lehetne.
Kinevezésemtől kezdve folyamatosan törekedtem arra, hogy a közúti közlekedésbiztonságot befolyásoló, irányító, ellenőrző szervezetekkel jó együttműködés alakuljon ki. Így elsősorban az Országos Balesetmegelőzési Bizottságot emelem ki, de számomra fontos a Magyar Pszichológiai Társaság, ahol a közlekedéspszichológiai szekciónak a mai napig is elnöke vagyok. Számomra kimondottan felemelő érzés volt, hogy amikor nyugdíjba mentem, Katona Kálmán minisztertől átvehettem a Baross Gábor-díjat. Örülök annak, hogy még ma is kérik véleményemet, sokat szerepelek a rádióban, néhány tévécsatornán és újságokban.
Munkában töltött időm sok tapasztalata közül talán ezeket lehet említésre méltónak tartani. Végezetül életem két fontos mozzanatáról szeretnék még szólni. Az egyik a családom, amelyben két felnőtt gyermekem egyéni és magas szintű boldogulását szemlélhetem. Már három unokám van, akik sok örömet szereznek. A másik a sporttal kapcsolatos. Nevezetesen, több mint negyven éve vitorlázom, harminc éve versenyszerűen is. Talán nem tűnik túlzott dicsekvésnek, ha leírom, hogy tízszeres magyar bajnok vagyok, és több mint négyszáz versenyen első, második vagy harmadik helyet szereztünk sporttársaimmal.
