Pokoli évszázad szülöttei, túlélői közé tartozom. Apai nagyapámat harmincas évei elején Przemyslbe sodorta az első világháború. A hóttszegény falusi napszámos öt-hat éves kisfiát, kislányát hagyta hátra, sosem került haza, agyonlőtték, hadiözvegy, hadiárvák maradtak utána. Apámat, a hóttszegény falusi susztert öt-hat éves kisfia, kislánya mellől a második világháború kergette a Don-kanyarba, élve került elő, de a Rákosi-kanyar elölte benne az egyszerű ambíciókat, dolgozott ugyan, de vigaszt csupán az italozásban lelt. Anyai nagyapám, a hóttszegény kisvárosi kosárfonó csaknem nyolcvan évig élt, élete záró évtizedében laktunk egy fedél alatt, nagyszüleim minden nyugdíj nélkül tengették életüket, napi küzdelemben a betevő falatért, a gizgazból sodort cigarettákért. Édesanyám Rákosi idején varrodai dolgozó lett, tinédzseridőm a szegénység megalázó környezetében telt. 1950 őszén, a gimnáziumi évek kezdetén elkapott a cukorbaj, azóta szurkálom magam rendületlenül, irgalmatlan munka, az életbeli apró örömök, a családi harmónia megtartó élményei közben.
Emberhez méltatlan időket éltem meg én is, a családi múlt éppoly kietlen, mint a személyes sors. Az élő emlékek nyomán naponta zúg lelkemben a fájdalom és a keserűség harangja, a hozzám oly közel állók megtöretett életének képei elől nincs menekvés, önnön szerencsém látványa sem menti fel a múltat. Mert a személyes sors az elődökhöz mérten minden kínlódás ellenére emberi arculatú. Minek köszönhetem?
Irodalmár lettem, ennek és a mindennapi élet eleven szemléletének köszönhetem, hogy látván látom, milyen az ember és milyen is lehetne. Az empirikus és a virtuális ütközése természetesen magasfeszültség elviselésére kényszerít, de íme, ennek elviselésére is képes az ember, a citoyen. Első generációs értelmiségiként, gimnáziumi tanárként, majd huszonhat éven át egyetemi oktatóként is rendíthetetlen híve maradtam a kispolgárinak minősített emberi minőségnek, a szorgalmas munkának, az igazmondásnak, a törvények tiszteletének, az adósságcsapdák elkerülésének, az előnyök és elvek közötti alku megvetésének, az egyszerű és egyenes életnek. Vallom Móricz Zsigmond tömör modus vivendijének örök igazságát: légy jó mindhalálig.
Ezeknek az élhetetlenséget alapozó nézeteknek létező mintáját is láttam közelről, édesanyámat, lelkének fénye és szilárdsága ma is gyémánttisztasággal ragyog előttem. Tanárok, orvosok példái sorakoznak mellé, kikkel szerencsémre sokszor találkoztam, az önzetlen, építő jóság emberarcú képviselői voltak ők. Nekik, a művészi alkotásoknak, a tudománynak és a katolikus neveltetésnek eredménye az a meggyőződésem, hogy egyetlen nembeli közös valutánk az emberség, mindig, minden időben. Az, amit az empirikus élet csupán araszolva fogad el, amit marginális jelenségnek, idealista illúziónak tekint. Nos, övé a szégyen, övé a gyalázat, miénk pedig a kín, a szenvedés. Mert betegségek gyötörte élet is tudhatja: nincs nagyobb fájdalom, mint az embernek ember által való megaláztatása, ennek akár átélése, akár látványa. A nembeli önutálat ezekben a démonikus időkben válik axiomatikus nézetté, ahogy lakonikus szavaival Gottfried Benn írta: a teremtés koronája az ember, a mocsok.
Látom már a végleteket: mi lehetne és jaj, mi az ember? A történelmi alagút végén hol kozmikus sötétség rémít, hol biztatóan pislákoló fény kápráztat, az emberséges ember nem él vissza a választás lehetőségével.
Hallgassuk együtt Schubert Ave Mariáját, Szerenádját, Rosa mundáját, Paganini II. (h-moll) hegedűversenyét, Mozart, Beethoven zenéjét, olvassuk közösen az irodalom, a költészet remekműveit, az emberség vég nélkül sorolható alkotásait, a nembelivel való szolid béke érdekében. Nap nap után megélhető a bármily fájdalmas, mégis erőt sugárzó, megtartó katarzis.
És, ki tudja, lehet, hogy egyszer mégis a lehetséges (virtuális) lesz a győztes a valóságos (empirikus) felett…
