Valahányszor koromat tekintve tapintatos figyelmeztetések érnek, mostanság éppen azzal kapcsolatban, hogy – ha megérem – hamarosan betöltöm a hetvenet, rettenetesen zavarba jövök, már-már elönt a méreg. Ha éppen érdekel, minden megrendülés nélkül magam is kiszámítom. Tudom, ha tetszik, ha nem, komisz dolog ez, hiszen sorsfordító kalandokra mostantól már nemigen számíthatok. De az igazat megvallva sosem szenteltem kellő figyelmet az idő múlásának, annyira, hogy nemigen tartottam számon, mikor hány esztendős vagyok. Bár lehet, ez már a korral járó feledékenység maga.
Itt állok tehát egy ténnyel szembesítve, amely talán még több-kevesebb nyilvánosságot is kap, én pedig nem tudok mit kezdeni vele. Eddig sem a kabalisztikus számok bűvöletében éltem, de még egy kerek évforduló ünnepélyességét sem sikerült soha a maga mélységében átélnem, mert mindennemű külsőség iránt hiányzik belőlem az érzelmi azonosulás készsége. Az évfordulók rendszerint egy üres, sivár és unalmas életút mérföldkövei, márpedig az enyém volt annyira tartalmas és gazdag, hogy szükségtelen lett volna külsőségekkel fölcicomázni. Nem is emlékszem egyáltalán, milyen volt ötven- vagy hatvanévesnek lenni. Az életkor, ha nem is éppen metafizikai erők műve, de semmiképpen sem érdem, főleg akkor nem, ha az ember gyarló életvitelével igen sok mindent éppen annak ellenében tett. Lehet, sokak szemében ez most az életpálya délceg orma, ahonnan pazar kilátás nyílnék az eddig megtett útra, ám én röstellném közzétenni idevonatkozó magvas következtetéseimet. Ezek gyarlók, titkosak, meghittek, bensőségesek, de legfőképpen magánjellegűek, mások számára bizonyára érvénytelen tanulságokkal.
Egy őszinte vallomással azonban mindenkinek tartozom. Mindazt, amit életem, pályafutásom során elértem, azt annak köszönhetem, hogy egy nagyon zaklatott korban, Erdélyben, közelebbről Kolozsváron, egy soknemzetiségű, tarka táj kellős közepén jöttem a világra, és a szülőföld élményével a továbbiakban is tudtam valamit kezdeni. Olyasmit, amiben talán más is örömét leli.