1. Ennek az írásnak akkor van értelme, ha megpróbálok őszinte lenni. Ez nehezebb, mint az ember gondolja.
Diderot színész-paradoxonja szerint, nem a színész őszintesége az igazi probléma, hanem az emberé. Magamról írjak? Mondjam el hetven év történetét? Vagy azt, hogyan tolakodott be a történelem az életembe?
Mivé alakított, hogyan tudtam, ha kellett, kitérni előle, becsapni, tán néha legyőzni? Mi volt az állandó bennem, amelyet nem befolyásolhatott semmi?
De egyáltalán úgy volt, ahogyan emlékszem? Nem az a legfontosabb, amit elhallgatunk?, amit nem mondunk ki, ami emlékeink, tudatunk mélyén elbújik?
Nagyszerű mesterektől tanultam a főiskolán. Mégis néha úgy éreztem, hogy volt egy réteg, egy sáv, ami talán közvetlenül nem függött össze az iskolai tananyaggal, de mégis mindennél fontosabb: a magyarázat, mélyebb értelmezése szakmánknak, életünknek. És erről – így gondoltam – tapintatosan nem beszéltünk.
Valószínűleg a legfontosabbakat nem tudjuk és nem akarjuk elmondani, talán mi sem tudjuk.
2. Szépapám, Lehner Sámuel részt vett a ’48-as szabadságharcban, harcolt a seregben, nagy Kossuth-rajongó volt. Mindenről írásbeli dokumentumunk maradt meg.
Apai nagyapámat (Lehner Zsigmond) a tbc vitte el. Ez a család több ismert értelmiségit produkált. A Magyar Életrajzi Lexikon két szócikket közöl: L. Vilmosról (nagyapám testvére) és L. Ödönről (apám unokatestvére). Anyai nagyapám (Schőn Gyula) a National-kassza vezérképviselője volt Pesten. A Monarchia hadseregének zászlósaként az I. világháborúban hősi halált halt Isonzónál.
3. Az Amerikai úti Szeretetkórházban születtem. Anyám 1936-os naplójában ezt írta február 15-én: Peti megszületett 9 órakor, 3 kg 10 dkg. Apám aláírta: Éljen! Ekkor hívtak először és utoljára Petinek. A Terézvárosban laktunk, a Vörösmarty utcában, szép, nagy lakásban.
Apám büszke volt erre: terézienstadti polgárnak határozta meg magát, nem szerette a Lipótvárosiakat, „lipóciánereknek”, újgazdag, „procc” bandának, nem „echte” polgárnak nézte őket.
Egyik nagyanyám a mellettünk lévő lakásban, a másik az Andrássy úton lakott. Én voltam a családban az egyetlen gyerek: körülrajongva és elkényeztetve. Nem gazdagon, de jólétben éltünk. Nyaralások, nevelőnő, angol kisasszony. Apám minden évben Rómában töltött egy hónapot ugyanabban a Via Veneto-i szállodában. A Müller Testvérek Vegyészeti Gyár igazgatója volt. Mindennap hazajött ebédelni, majd visszament a gyárba. Szüleim szinte minden este elmentek valahova. Társaság, színház. Polgári, kulturált életvitel, ízléssel, szerényen, mértéktartóan. Én a nevelőnővel vagy nagymamáimmal otthon maradtam. Kellemes, jó hangulatú, érzelmes környezetre emlékszem; két nagymamám sokszor beszélt németül.
A szigorító, megkülönböztető törvényekről előttem nyilván nem beszéltek; és nem tudom, hogy őket valójában hogy érintette. Bíztak-e még, vagy már féltek? Mennyire sugárzott ki mindennapi életünkre? Fennmaradt apám egy tragikusan téves kijelentése: „nem lehet nagy bajunk, hiszen jogállamban élünk”
Szüleim ’42-ben elváltak. Anyám elköltözött és férjhez ment. Az esemény nem hagyott bennem sérülést. Anyám mindennap eljött hozzám. A kényeztetés irányomban felerősödött. A válást nem „reagáltam” le. Észrevehetően nem történt bennem semmi. Talán ekkor alakult ki, hogy a történésekre nem tudok azonnal reflektálni. Időre van szükségem mindenre. Nem szeretek kapkodni, nem szeretem a nagy gesztusokat, a túlemocionált válaszokat. Bennem, akaratomtól, tudatomtól függetlenül, bizonyos dolgok mégis megtörténtek, vagy nem jöttek létre, amire csak később döbbentem rá.
Francia papokhoz akartak beíratni elemibe. Az akkori törvények értelmében már nem lehetett, ezért az Izabella utcai községi elemi népiskolában jártam az első és második elemit. Nagy Mária volt a tanítónőm; szerettem, ha kiment a teremből, sírni kezdtem és utána futottam. A történelem és talán családi eseményeink megkezdték alattomos romboló munkájukat. Elemi iskolai osztálytársaim közül Lipschitz Lacira emlékszem legélesebben. Hentesüzletük volt az Aradi utcában. Nem volt „úri” gyerek, de a családom örült barátságunknak, mert segített nekem elviselni kiszakadásomat az otthonból és bezsuppolásomat egy idegen és már nem nyájas közegbe. L. Laci egész családját egy nagymama kivételével kiirtották. A háború után a Joint kivitette az USA-ba, örökbe fogadták. Valószínűleg új nevet kapott. Mindig szerettem volna újra találkozni vele. Néhány ügyetlen próbálkozásom sikertelen maradt. Lipschitz Laci egy világgal együtt megszűnt számomra.
Családom nem volt vallásos. Anyámnak volt imakönyve, otthon, természetesen magyarul, alkalmanként imádkozott. Teljesen asszimilálódott polgári család voltunk; fura kettőségekkel: karácsony is volt és zsidó nagyböjt is; templomba járásra nem emlékszem, de istenhívők voltunk. A temetőbe rendszeresen jártunk, a síroknál imádkoztunk, és követ helyeztünk a sírkőre.
4. A háború felforgatta az életünk. Szüleim és nagymamáim velem együtt életben maradtak, de több nagybátyámat, nagynénémet, unokatestvéremet elpusztították; munkaszolgálat, Auschwitz, Bergen-Belsen.
Szüleim rádöbbentek az asszimiláció hamisságára, egyoldalúságára, eltúlzott dimenzióira. Mélyen meg voltak bántva. A családot kifosztották, a testvéreket megölték, lakásunkból elüldöztek minket. Apám a háború után „elhallgatott”. Visszahúzódott. Magába zárkózott. Nem gyűlölködött és nem akart elmenni más országba. Semmit nem akart. Olvasott, beszélgetett, sétált, üldögélt. Társasági élete megszűnt. Azt mondta, ha összeadja, tíz jó éve volt. 77 éves korában halt meg. Szüleim a legrémesebb korszakban éltek. Az ő korosztályuk szenvedte el a legtöbb igazságtalanságot, megaláztatást, árulást. Irántuk érzett fájdalmamat már nem lehet enyhíteni.
A halálraítélt-gettó egyik túlzsúfolt pincéjébe öreg, szakállas férfi és egy orosz katona jött be. „A gettó falai leomlottak – mondta az aggastyán –, mindenki szabad.”
5. Anyai nagyanyám nem tudta elfogadni, felfogni lánya elvesztését. 1948-ban halt meg, őrzöm levelét, amelyet a majd megérkező lányához írt, ha ő már nem lesz.
A történelem olyan vadul, váratlanul, ordenárén tombolt végig rajtunk (is), gyerek voltam, hogy sorsunkat csak részletekben, folyamatosan tudtam feldolgozni és megérteni. Úgy érzem, még egy életre lenne szükségem ahhoz, hogy mindent értelmezni tudjak, megfejtsem az okokat, és berendezkedjem a következményeiben.
A háború után anyám újra férjhez ment (második férje elpusztult), apám megnősült, én az anyámmal éltem. Az evangélikus gimnáziumba jártam. Talán az egyetlen iskola, amelyiket majdnem szerettem. A nagy létszámú osztályok engem zavartak a tanulásban; a szellemi élet számomra intim, személyesebb környezetet igényel; nagyobb kollektívákban igazán sosem találtam a valódi helyem, de jó attitűdöket, álarcokat találtam, az iskolában inkább elfogadhatót az osztálytársaim, mint a tanárok számára. Szellemileg a létező iskolaformák nem inspiráltak.
6. A főiskola volt a fordulat életemben, szellemi, emberi értelemben egyaránt. A színház kb. 14-15 éves koromtól érdekelt és vonzott. Volt legalább tíz év, amikor Budapesten minden színház minden előadását megnéztem, néhányat többször is.
A főiskolán lettem azonos önmagammal. Arról beszéltem és azt hallgattam, ami engem érdekelt. Rádöbbentem, hogy ki vagyok, mi az, amire figyelni tudok, amire válaszolni szeretnék. Először lettem „jó tanuló”. Amikor felvettek, apám azt mondta: „a háború után ez az első igazi örömöm”. Ekkor kezdtem el igazán olvasni. Innentől az olvasás életem egyik centruma lett. ’56-ban vettek fel. Parádés tanári kar: Marton Endre osztályfőnök, Nádasdy Kálmán, Major Tamás, Háy Gyula, később Gyárfás Miklós és Hubay Miklós. Felvételim gyors volt, mosolygós és könnyű. Az utolsó felvételin Petőfi Csokonaiját kellett elemeznem. Major azt kérte, rendezzem be a pincét, ahol a két költő ivott. Akkor épp csapos voltam egy borkimérésben, úgyhogy brillíroztam. ’56 jelentőségét is később értettem meg. Felvonultunk, tüntettünk, vártuk Nagy Imrét a Parlamentnél, de én függetlenül Rákositól, az oroszoktól, boldog voltam, hogy megtaláltam a színházat, és ez a passzió még egzisztenciát is ígért nekem, főiskolai diplomát, sőt társadalmi helyzetet.
7. Barátaim jelentős szerepet kaptak az életemben. Úgy érzem, jó barát vagyok, és én is sokat kaptam tőlük. Iskolás barátaim máig jelen vannak az életemben, ötven-hatvan éves kapcsolatok.
Én azt hittem, hogy az élet kiszámítható, logikus, szinte lineáris. Egyik alapélményem, hogy minden másképp történik, máshogy és máskor.
Nem hittem, hogy családapa eszek. Talán gyerekkori helyzetem miatt nem élt bennem egy hagyományos család-modell képe. Nem gondoltam, hogy ez ilyen fontos lesz az életemben. A színházi életet nem szeretem; fáraszt, idegesít, untat. A színházban viszont boldog vagyok: minden helyiségében, minden helyzetében otthon érzem magam, a legnehezebb pillanatai is az enyémek, a legvarázsosabb és legszörnyűbb arca is én vagyok
Színészek közt és a növendékek közt a főiskolán érzem a legjobban magam. Rendező lettem, majd főrendező, később igazgató. Fiatal rendezőnek jó volt lenni, főrendezőként nem voltam elégedett magammal, az igazgatást szeretem. Érdekel, ahogy egy színházat meg kell határozni, meg kell fogalmazni. Szeretek törődni az emberekkel. Az „apaszerep” szellemileg, érzelmileg megtalált.
Azt akarom, hogy körülöttem minél több ember értse, hogy miért van ott, ahol van, legyenek céljaik, távlataik, és a színházban (legalább ott) minél több boldog ember legyen körülöttem. A színház furcsa, különc életformáját is szeretem.
8. A rendszerváltás váratlanul ért, nem számítottam rá. Azt hittem, hogy az alkalmazkodás, a megfelelés és a túlélni tudás örök útitársaim maradnak. El kellett kezdeni újra tanulni (a mi korosztályunknak különösen nehéz): már éltünk a régi világokban, és még élünk és dolgozunk az újban. Túllépni, elhagyni, eldobni, megszabadulni attól, ami csak a múltban volt érvényes, de megtartani a tapasztalatot, az értékeket, és újrafogalmazni önmagunkat, színházunkat. A tanulás folyamatban van; odáig jutok, amíg képességeim és időm engedi.
Túléltem a fasizmust (véletlenül), a szovjet rendszert (különböző maszkokkal), és eljutottam máig.
Az emberiség jövőjét nem látom megnyugtatónak. Sok a bizonytalanság, durvaság, tanácstalanság. De nagyon tehetséges, remek fiatalokat ismerek, és ha rájuk gondolok, bizakodóbb vagyok.
Hetvenéves lettem. Nem értem. Időre lenne szükségem újra, hogy felfogjam, de ezt igényelni ma már szinte pofátlanság.
Addig is mindenkinek, akit érint – élőknek és halottaknak –, mindent köszönök.
