Kilencéves voltam 1945-ben. A második világháború Budapesten is véget ért. A város romokban hevert az ötvennapi ostrom után, budai lakásunkat is teljesen szétlőtték. Vidéken több esély volt arra, hogy valami élelemhez jussunk. Édesanyám és a három gyermek – bátyám, nővérem és én – két és fél napi utazás után leértünk Nyíregyházára, a rokonokhoz. Édesapám, aki a Fő utcai templom görög katolikus lelkésze volt, a fővárosban maradt, mert a parókiát nem hagyhatta magára. Nyíregyházán úgy-ahogy elhelyezkedtünk a rokonoknál. Édesanyám maradék ruháink egy részét próbálta a piacon élelemre cserélni. Nem sok sikerrel próbálkozott, ám közben megszólította egy cigány asszony. Jósolni akart anyámnak – persze nem ingyen. Édesanyám elhárította: nincs pénze. A cigány asszony makacskodott. Azt mondta végül: „Ilyen csinos fiatalasszonynak fizetség nélkül is jósolok!”
Aztán kérdezte anyámat, hány gyermeke van, majd megfogta a kezét, és „olvasni” kezdett a tenyeréből.
Két testvéremnek sikeres, boldog életet ígért. Esetemben kissé tanácstalannak tűnt. Azt mondta: az én jövőmben komoly kitüntetéseket is lát a szép család mellett, ugyanakkor biztos benne, hogy nem leszek civil ember. De afelől sincs kétsége, hogy nem fogok egyenruhát viselni. Nem leszek katona, rendőr, tűzoltó vagy pap. Azt viszont sehogyan sem látja, mi lesz hát a hivatásom.
A jós tanácstalansága mindnyájunkat elbizonytalanított, amikor édesanyám – a piacról hazatérve – elmesélte a történetet.
Gyerekkoromban, kamaszodva is elő-előbukkant ez az eset a családi anekdotázások közben. Ám nem tudtunk megoldást találni.
Idővel „rákaptam” a versekre, egyre jobban izgatta fantáziámat a színház. Amikor pedig megnéztem a legendás Hamlet-filmet Sir Laurence Olivierrel, eldőlt a sorsom. A kitűnő angol színész játéka rendkívüli hatással volt rám. Eldöntöttem, színész leszek. Később a könyvéből megtudtam, hogy az ő édesapja is lelkész volt. Akkorra már a hajdani jóslat rejtélyes üzenete is értelmet nyert.
Csupán a származásommal volt még némi gond: a Rákosi-érában a papok rokonsága esélyt sem kaphatott a komolyabb tanulmányokra.
Ötvenötben még az sem segített, hogy amikor rákérdeztek édesapám foglalkozására, azt feleltem: pásztor. Pontosan tudták a valódi hivatását, csakhogy provokálni akartak. Tovább firtatták a dolgot: „Milyen pásztor?” Szemrebbenés nélkül adtam meg a választ: „Lelkipásztor.” Volt tanár, aki lefordult a székről a nevetéstől. Persze ezért még nem vettek fel, de elég emlékezetes maradt az eset.
Az ötvenhatos forradalom után enyhült a helyzet: harmadik próbálkozásom a Színház- és Filmművészeti Főiskolán már sikerrel járt. Tanárom volt Pártos Géza, Ádám Ottó, Sulyok Mária, Básti Lajos és a hozzánk korban is közelálló Gosztonyi János, akinek mindig számíthattunk tanácsaira.
1961-ben végeztem.
A Miskolci Nemzeti Színháznál kezdtem a pályát. Ruttkai Ottó irányította akkoriban a teátrumot. Két év alatt tíz csodálatos szerepet játszottam. Az egyik legfontosabb Bertold Brecht Állítsátok meg Arturo Uit című drámájának címszerepe volt.
Ott ismerkedtem meg kolléganőmmel, színpadi partneremmel, majdani feleségemmel, két gyermekem édesanyjával, Kun Magdolnával.
Ádám fiam ma már újságíró. Orsi lányom elvégezte a Színművészeti Egyetemet, és Pécsett színésznő. Nagyon sok örömet találok bennük. Mindketten komolyan akarnak valamit az élettől, s ez nagy ajándék egy apának.
Engem két miskolci évad után, 1963-ban Major Tamás és Marton Endre meghívott a budapesti Nemzeti Színház társulatához. Rómeótól a Cillei és a Hunyadiak Mátyás királyáig, a Varsói melódia Viktorjáig szebbnél szebb szerepeket játszottam tizenegy éven keresztül.
Később átszerződtem a Madách Színházhoz. A tizennyolc év, amelyet hajdani mesterem, Ádám Ottó igazgatása alatt töltöttem el, pályám meghatározó szakasza. Két sarokköve lehet Sütő András Csillag a máglyán című darabjának Kálvin Jánosa, illetve az egészen más műfajú Bernard Slade-komédia, a Jövőre veled ugyanitt George-a.
1990-ben – a Madách Színház addigi direktorának visszavonulása után – átszerződtem a József Attila Színházhoz. Igazgatóm, Léner Péter szintén nem fukarkodott a rám osztott főszerepekkel. A fontosabbak közé tartozik Hašek Švejkje vagy a Horváth Péter Kilencen, mint a gonoszok című színművében eljátszott feladat.
Hosszan mesélhetnék még a hajdani filmes és televíziós feladatokról, szinkron- és rádiós munkákról.
Sok-sok kitüntetést kaptam, köztük a legnagyobbakat is.
Hetvenévesen azonban már pontosan tudja az ember, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.
Hívő vagyok.
Szüleimnek és szeretteimnek is hálás vagyok ezért a gazdag életért.
Ám mindig biztonságot adott, hogy tudtam, minden körülmények között velem van a Jóisten.
