Hát ez is eljött! Nyakamon a hetven év. Milyen sok, mégis mily kevés! Míg az ember fiatal, azt mondja rá, hogy „szép kor”. Ha megéred, már nem annyira szép. Túl sok hívatlan látogatót kell eltűrnöd; és hogy valahogyan elviseld őket, már nem előre, hanem inkább visszafelé nézel. Ha szerencséd van, akkor a múltban nemcsak restelkednivalót, de vigaszt is találsz. Nekem szerencsém van.
Tizenhat éves koromban – talán az utolsó pillanatban – felkapaszkodtam egy vonatra, amelyik a csodák kifogyhatatlan forrásához, a zene világába röpített. Mikor avatott kalauzom, Czövek Erna először felvillantotta annak lehetőségét, hogy hivatásos muzsikus válhat belőlem, rögtön azt éreztem, hogy mindenre képes vagyok ennek a célnak az elérése érdekében. Minthogy a vonatot lassúnak találtam, hétmérföldes csizmára váltottam, és tizennyolc évesen mint óradíjas szolfézstanár már első zeneiskolám növendékeit próbáltam beoltani a zene szeretetére. Ebben máris annyi örömöm telt, hogy azt mondtam: akkor is jól döntöttem, ha merészebb álmaim nem válnak valóra! Mert voltak merészebb álmaim. Karmester akartam lenni. És a hétmérföldes csizma szédületes tempóban, megtorpanás nélkül vitt a cél felé. Tizennyolc éves koromban, négy év zenetanulás után, első nekifutásra felvettek a Zeneakadémia karmesterképző szakára, ahonnan öt év múlva karmesteri oklevéllel a kezemben kiléptem a nagybetűs Életbe.
De továbbra sem volt megállás. Az első lépés mindjárt a Magyar Állami Operaházba vitt, ahol pályám döntő állomásai a következők: korrepetitor, vezénylő korrepetitor, karigazgató, kinevezett karmester, zeneigazgató, végül főzeneigazgató. Emellett két évig a berlini Komische Oper, hét évig a MÁV Szimfonikusok vezető karmestere és a Fővárosi Operettszínház művészeti vezetője voltam. De hat éven át a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szimfonikusok főzeneigazgatói posztját is betöltöttem. A zenés színház szerelmeseként mintegy harminc operát fordítottam le magyarra, és a zseniális rendező, Walter Felsenstein hatására néhány alkalommal a rendezéssel is megpróbálkoztam. Vendégszerepeltem vagy húsz európai országban, az USA-ban, Chilében, Japánban és Dél-Koreában. Kitüntetéseim: Liszt-díj, Érdemes művész, Kiváló művész, Bartók–Pásztory-díj, A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje. És az eddig felsoroltak mind csak a „fecsegő felszín”. A kifogyhatatlan öröm magában az anyagban rejlik, melynek mélyében pályánk egész során fáradhatatlanul kutakodunk, miközben megpróbálunk olyan káprázatos zseniknek a nyelvén társalogni, mint J. S. Bach és Händel; Haydn, Mozart és Beethoven; Verdi és Wagner; Bartók és Kodály, és még ki tudja hány, akiket felsorolni is nehéz lenne.
Van-e szebb hivatás, mint ezt a kivételes élményt minél tökéletesebb szinten megosztani másokkal, akik erre szomjaznak, vagy éppen tőlünk kapják az indíttatást, hogy máskor is elmerüljenek a muzsika minden mással összehasonlíthatatlan varázsában.
Ha már számvetés, nem hagyható ki belőle legalább néhány embernek a felsorolása, akik nélkül ez a dióhéjban is mutatós életpálya nem jöhetett volna létre. Először is édesanyám és édesapám, akiktől a zenéhez való vonzódást, a munka szeretetét és a törhetetlen küzdeni tudást kaptam ajándékba. Czövek Erna, aki a bumfordi, alaktalan kődarabban a csiszolásra méltó gyémántot felfedezte, és a lehető leghatékonyabban hozzá is látott a csiszoláshoz. Csodálatra méltó asszonykám, Urbán Irén, akiről elmondhatom, hogy egy életen át úgy osztozott velem pályám szeretetében, hogy közben minden fölös súlyt levett a vállamról, és a legkritikusabb pontokon mindig megtalálta módját a segítésnek. Nem felejtkezve meg a két gyermekről, akikkel megajándékozott, és a két pompás unokáról, akikkel lányom tett bennünket büszke nagyszülőkké.
Ebbe a szinte már-már idilli helyzetbe csapott bele a mennykő, mikor váratlan látogatót kaptam, Parkinson úr személyében. Előbb csak a túlmunka okozta szokatlanul nagy fáradtságnak hittem, de sajnos tévedtem, ő volt az, személyesen. Nem vagyok benne biztos, hogy az Operaház akkori vezetése és a zenekarok illetékesei, akiknél azelőtt mindig szívesen látott vendég voltam, helyesen döntöttek, amikor egy csapásra letessékeltek a karmesteri pultról. Ám erősebb bennem az öröm, hogy az Operaház stúdiósainak tanítása révén a zenével való széttéphetetlen kapcsolatom megmaradt. Egykori zenekarom, a MÁV Szimfonikusok, most – éppen a hetven évre való tekintettel – megajándékozott egy koncerttel, amelyre, ha minden jól megy, 2006. február 2-án a Zeneakadémián kerül sor. Remélem, ebből az alkalomból talán sikerül bebizonyítanom, hogy a karmesteri pulpituson is van még értékelhető mondanivalóm.
Akinek ezek a sorok felkeltették érdeklődését, és szívesen megismerkedne pályám részletes alakulásával, annak jó szívvel ajánlom könyvemet, amely 2002-ben Életem a zene címmel jelent meg a Média Nox Kft. kiadásában.
