Úgy tűnik, életemről, sikereimről kellene beszámolnom.
Az élet, az ego története érdektelen. Mindenkinél ugyanaz.
Freud és a modern pszichológia összetévesztette az egót a lélekkel. Analizálta az egót, a kívánságlistát. Tiszta kabaré!
A következő kérdés: mi a siker?
Az-e, amikor addig manipuláljuk környezetünket, amíg megdicsérnek, kitüntetnek, beszélnek rólunk, pénzt, hírt, pozíciót nem kapunk? A hatalom legmagasabb elismerésként hivatalnokot nem csinál belőlünk?
Vagy az-e a siker, amikor – művész lévén – a művészet segítségével, lényünk teljességét megvalósítjuk?
Az utóbbira szavazok.
Az előbbit sikertelenségnek tartom, mert felül a „tükröződésnek”, amely beárnyékolja a „valóságot” és életerőnket felemészti.
Ha sikereimről akarnék írni, ami belső lelki-szellemi növekedés, nehéz feladatra vállalkoznék, amire kevés a megjelölt oldalszám.
Az ember „belső útját” a születéstől a halálig végig kellene követni, ami meghaladná a megjelölt keretet.
Tehát csak jelenlegi problémáimról írok pár sort. Hetvenéves lévén eljutottam életem és művészetem utolsó korszakához. Amivel foglalkozom, az az „üresség” és felkészülés a „halálra”.
Mi az „üresség”? Nem más, mint a lét teljessége, meg nem nyilvánult módon. Tehát nem a „semmi”, hanem a „teljesség”, de mivel „meg nem nyilvánult”, a tudat csak ürességként képes értelmezni.
A feladat rendkívül nagy, hogy ne mondjam, megoldhatatlan és lehetetlen. Az „üresség” közvetlenül nem kifejezhető, csak mutogatni lehet rá.
A lehetséges megközelítési módok a következők: csillagos ég, csapatban repülő madarak, villám, kis korongocskák, sima vízfelület. A haldoklásban tapasztalható ürességélmények. A köztes lét ürességélményei, a természet, az organikus és a geometria kiüresítése stb. Vagyis sokirányú megközelítésről van szó.
Ha nem lennének jó példák, az ember talán kedvetlenül abbahagyná a reménytelen vállalkozást. A példák: egész Ázsia művészete, a japán és kínai tusrajzok. Európában Rembrandt (Julius Civilis összeesküvése), Turner, Monet Orangerie-i „Nimpheái”, Rothkó.
Közép-Európában: Rotterdam, Sima, Kobzdej utolsó korszaka, Mednyánszky üres képei, Egry, Weszelszky és sokan mások.
A nehézség abban ált, hogy ha a „telítettséget” növelem a képben, nem elég „üres”, ha az „ürességet” erősítem, nem elég „telített”.
Európában az „üresség” kifejezésére a festők a „színt” használják, ami szerencsés dolog, mert a szín nem tárgy, de gazdagsága végtelen. Magam is erre építem erőfeszítéseimet.
A fény-szín-sugárzás.
A fény alapja az üresség.
A szín alapja a fény.
A sugárzás alapja a szín.
A festő nem más festőkhöz viszonyítva „nagy festő”. Kizárólag a „művészeti abszolútum”-hoz viszonyítva értékelhető, de a „művészeti abszolútum”-hoz viszonyítva kiderül, hogy nincs tökéletes mű. Így tehát a művésznek nincs oka önteltségre.
Egyszer egy neves művészettörténész azt mondta nekem, hogy ő nem szereti a retrospektív kiállításokat. Érthető, hiszen saját nagyságával, önteltségével, karrierjével, pozíciójával van elfoglalva, nem a művészettel. Nincsenek és nem is voltak Magyarországon gyűjteményes kiállítások. A kiállítóhelyeket is felosztják sufni nagyságú cellákra, nehogy nagyszabású kiállítást lehessen csinálni.
Egy idős, nagy művész jelentősége lénye realizált teljességében van, és ezt csak az egész életmű ismeretében foghatjuk fel. Ez nem hiúsági, hanem szellemi kérdés. Akarjuk-e felfogni ezt a teljességet, vagy sem, ha nem, az életművet elaprózzuk olyan kis egységekbe, hogy jelentősége elvesszen. Így válik a nagy művész a művészettörténész paszpartujává, dicsőségének talapzatává.
Az életmű-kiállítás lehetőséget ad arra, hogy a teljes életmű ismeretében fölmérjük, hogy életkorszakain belül egyre közeledik lényének teljessége felé. Pontosabban felmérhetjük, ahogy fölszámolja a megtett utat, amely „tükröződésnek” bizonyult, sötét fátyolnak, amely eltakarja a „valóság”-ot. Most már, közel a valósághoz, fölszámolva a megtett utat, azonosulhat az „ürességgel”. Ez a művészet megrendítő üzenete és segítsége mindazoknak, akik szeretik a művészetet. A művészettörténészek sikeresen útját állják a fölismerés lehetőségének.
A művész, a művészet öregen születik.
A művész öregkori és halálművei jelentik a művészet legmagasabb megnyilatkozását. Bach, Rembrandt, Michelangelo, Shakespeare öregkori művei felülmúlhatatlanok.
A művészetben nincs fejlődés, soha egyetlen szobrász sem fogja fölülmúlni Michelangelo Rondanini Pietáját. Soha egyetlen muzsikus sem fogja felülmúlni Beethoven utolsó vonósnégyeseit. Soha egyetlen festő sem fogja fölülmúlni Grünewald Föltámadását. Soha egyetlen író sem fogja fölülmúlni Shakespeare Viharját.
Ezzel foglalkozom pillanatnyilag, „öregkori és halálművek” készülnek, és ha sikerül valami csekély eredményt elérnem a „művészeti abszolútum”-hoz mérve, akkor nem éltem hiába.
Mert van hiába leélt élet is.
