Bár történelmileg nem nagy idő a hetven év, nem könnyű hetven sorban visszaemlékezni. Életemet nemcsak három város határolta be, hanem a kétszeres rendszer- és hatalomváltozás miatt a kisebbségben élő magyar értelmiség sorsát is vállalnom kellett.
Szüleim Temesvár szülöttei, 1920-ig magyar állampolgárok voltak. A trianoni döntés után a helyben maradás kisebbségi sorsba sodorta családunkat. Édesapámat, mozdonyvezető lévén, az 1930-as évek elején Besszarábiába helyezték, de onnan sikerült visszatérnie és családot alapítania Temesváron. Itt éltek szüleim nővéremmel és velem a 2. bécsi döntésig, mikor is Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Ekkor döntöttek úgy, hogy minden ingatlant és ingóságot otthagyva Nagyváradra költöznek, hogy ott magyar állampolgárként éljenek. Ettől kezdve édesapám a MÁV kötelékében dolgozott. Így szülővárosomban csak négyéves koromig éltem.
Nagyváradon a Szent Orsolya-rend által működtetett rendkívül igényes és szigorú iskolába kerültem. Az iskola szelleme egész életfelfogásomra, egyéniségemre meghatározó jellegű volt. Sajnos pár éven belül a második világháború ismét beleszólt életünkbe. Nagyvárad bombázását a székesegyház melletti püspöki palota pincéjében vészeltük át édesanyámmal és nővéremmel, míg édesapám továbbra is a MÁV szolgálatában ezeregy veszélynek kitéve hol katonai, hol egyéb vonatok mozdonyait vezette.
Az 1944. évi ősz számunkra újabb rendszer- és hatalomváltozást hozott. Ez alkalommal már nem menekültünk tovább, ott maradtunk, állampolgárságunkról nem mondtunk le, de automatikusan román állampolgárok lettünk. Az 1948-as tanügyi reformmal az egyházi iskolákat megszüntették, de az ugyanabban az épületben létrehozott 2. sz. Leánygimnáziumban tanulhattam tovább magyar nyelven 1953-ig, érettségiig, kiváló tanárok mellett. Nemcsak Fülöpné Réz Gizella igazgatónőnk, Benicky Lászlóné matematika-tanárnőnk, Schwartz Lajos kémiatanárunk, hanem valamennyi tanárunk olyan alapos felkészültséget biztosított számunkra, hogy könnyen, minden nehézség nélkül folytathattuk tanulmányainkat az ország bármelyik egyetemén.
Számomra a pályaválasztás nem okozott gondot, a gyógyszerészeti pálya vonzott, annak ellenére, hogy családomban eddig nem volt gyógyszerész. Talán azért választottam ezt a pályát, mert véleményem szerint ez nemcsak egy szakma, hanem egy hivatás is, és a legsokoldalúbb felkészítést adta. Szívesen jöttem Marosvásárhelyre, az akkori Magyar Autonóm Tartomány központjába, ahol az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben (ma Egyetem) magyar nyelven folyt az oktatás. A gyógyszerészeti karon az alaptantárgyakat oktató Eperjessy Anna, Soós Pál és Kiss Árpád tanárokon kívül a szaktantárgyakat tanító professzorok, így Kopp Elemér a gyógynövényismeret, Mártonfi László a gyógyszerészi kémia és Hankó Zoltán a gyógyszerészi technológia tanára magas szintű képzésben részesített. 1958-ban kaptam oklevelet huszonegy magyar anyanyelvű végzős gyógyszerészhallgatóval együtt, és bár magyar nyelven tanultunk, helyünket megálltuk bárhol az egész ország területén.
Friss diplomásként Arany János szülővárosába, Nagyszalontára kerültem, ahol a városi kórház gyógyszertárában dolgoztam egy évig. Ekkor házasság révén visszajöttem Marosvásárhelyre, ahol férjem, Péter Mihály az orvosi kar mikrobiológiai tanszékének munkatársa volt. 1959 októberétől a gyógyszerészeti kar farmakognóziai tanszékén gyakornokként kezdtem el dolgozni, egykori tanárom, Kopp Elemér, majd 1964-től Rácz Gábor professzorok mellett, akiktől nagyon sokat tanultam mind szakmát, mind emberséget. Itt dolgoztam nyugdíjazásomig, megszeretve az oktatást és a gyógynövények titokzatos világát. Az egyetemi hierarchia lépcsőfokain csak a megbízott adjunktusi fokozatig értem el, mivel többszöri felkérés ellenére sem léptem be a Román Kommunista Pártba, ami előléptetésem feltétele lett volna. 1962-ig az oktatás minden szinten csak magyar nyelven folyt. Ekkor egy párthatározat alapján kétnyelvűvé vált: az előadások párhuzamosan román és magyar nyelvűek lettek (a hallgatók választhattak), de a gyakorlatokat csak román nyelven lehetett megtartani. Ezt a magyar anyanyelvű tanárok többségével együtt én is vállaltam, egyetemi jegyzeteket írtunk nemcsak magyar, hanem román nyelven is. A pártállami rendszer kisebbségellenes politikája következtében 1986-ban megkezdődött a marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar felszámolása, 1988-ban, amikor az utolsó III. évfolyam befejezte farmakognóziai tanulmányait, didaktikai állásom megszűnt, de továbbra is a tanszék keretében mint tudományos kutató dolgoztam, mivel 1973-ban a doktori fokozatot is megszereztem tanszékünk akkori vezetője, Rácz Gábor professzor irányítása mellett, és eredményeimet több szaklap közölte. Ilyen minőségben 1993-ig dolgoztam. Sajnos, ekkor elértem a nyugdíjkorhatárt, nyugdíjba kellett vonulnom. Ez óriási űrt hagyott bennem, nagyon hiányzott az oktatás, amit mindig szívesen vállaltam. Egykori tanítványaimmal még ma is tartom a kapcsolatot, sokszor felkeresnek, tanácsomat kérik, útjukat követem. 1994-ben a budapesti Kertészeti Egyetem távoktatási tagozatot indított Nyárádszeredában (Marosvásárhelytől 22 kilométerre), ahol szükség volt reám, így lettem a gyógynövényismereti és -termesztési diszciplína előadója konzulens tanárként. Bár itt az oktatás hétvégeken folyik, szívesen vállaltam, s immár több mint tíz éve kertészmérnök hallgatókat tanítok, sőt a 2004/2005-ös tanévben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyen működő kertészeti szakán is azt teszem.
Rácz Gábor professzor mellett nemcsak a gyógynövényekkel való foglalkozásra volt lehetőségem. Szakmánk története iránti érdeklődésemet is felkeltette, amikor 1980-ban együtt gyűjtöttük az adatokat a Romániai Magyar Életrajzi Lexikon gyógyszerészeti vonatkozású szócikkelyeihez, és így lettem e kiadvány immár négy megjelent kötetének előbb munkatársa, majd gyógyszerészi szakszerkesztője. Felhasználva így szerzett tapasztalataimat, bekapcsolódtam a Genersich-emlékkönyv szerkesztési munkáiba (Genersich Alapítvány, Budapest,1994), majd a Marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve című kötet (Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995) társzerkesztője lettem férjemmel együtt, és több fejezet szerzője. Az előbbi kötettel kapcsolatos munkámért 1998-ban Genersich-díjban részesültem. Adatokat gyűjtve az erdélyi gyógyszerészet történetéhez, rádöbbentem arra, hogy a magyar vonatkozások hiányosan vagy mellőzve fordulnak elő a román szakirodalomban és Erdélyben, magyar nyelven utoljára 1926-ban jelent meg könyv e területről (Orient Gyula: Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története). Ez késztetett a rendszeres gyűjtőmunkára. Nyolcévi adatgyűjtés után sikerült megvalósítanom elképzelésemet, és 2002-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadta Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című 548 oldalas önálló kötetemet. Ezt tartom életem legnagyobb teljesítményének. Örömömre szolgált, hogy nemcsak itthon, Erdélyben, hanem Magyarországon is érdeklődtek a levéltári kutatásokkal alátámasztott adatok alapján írt könyvem iránt, és méltatták azt. A Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság (elnöke dr. Grabarits István) 2003-ban tiszteleti tagjává választott. Erre igen büszke vagyok, mert itthon elismerésben alig volt részem.
1990-től kezdve, az újjászerveződött Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében is kerestem a lehetőséget, hogy bekapcsolódhassak az erdélyi magyar értelmiség tudományos életébe. Közel négy évig az orvostudományi szakosztály titkári teendőit láttam el, és ez idő alatt kiadványának, az Orvostudományi Értesítő köteteinek szerkesztője voltam, majd mint választmányi és szerkesztőbizottsági tag részt vettem munkálataikban 2002-ig.
Hogy ilyen sokoldalú volt szakmai pályám, azt a biztos családi háttérnek is köszönhetem. Szüleim, tanáraim a munkára neveltek. Orvos és egyetemi tanár férjemmel rokon érdeklődési területünk lehetővé tette az együttműködést. Fiunk, Péter Zoltán orvosi tanulmányait szintén Marosvásárhelyen végezte, ma a Pest megyei Flohr Ferenc Kórház belgyógyászati részlegének osztályvezető főorvosa. Most, hetvenévesen megelégedetten tekintek vissza, bár kisebbségi létünk nem volt gondtalan, sem zökkenőmentes.
