Budapesten születtem, és ott töltöttem életem első húsz évét. Szüleim, anyai nagyanyám és én Pesten éltük túl a náci megszállást és a nyilas időket, apám szülei Auschwitzban, bátyám Buchenwaldban pusztult el. Apai nagyapám szabó volt, 12 éves korában, a kiegyezés évében gyalog jött Galiciából Pestre (kiszámítható, hogy 89 éves volt, mikor Auschwitzba hurcolták). A család nagyobbik része a Dunántúlon élt közel kétszáz éve. Zenész „génjeimet” anyai ágról örököltem, nagyapám, Ney Bernát a Magyar Állami Operaház szólóénekese, nagybátyám, Ney Tibor hegedűművész volt. Bátyám tehetséges csellistának indult, Schiffer Adolfnál tanult.
Ötéves koromban kezdtem zongorát tanulni, Kálmán Györgynél és Káldi Magdánál. Tízéves koromtól Kadosa Pál privát növendéke voltam, ő tanított később a Zeneakadémián is, ahová 1951-ben vettek fel. Sokkal tartozom neki, művészileg és emberileg is, hiszen engem mint „osztályellenséget” átmentett a kikáderezésen, és még ösztöndíjat is szerzett nekem. Ez utóbbira annál inkább szükség volt, mert apám kiskereskedését 1950-ben „átvette” az állam, persze minden ellenszolgáltatás nélkül. A Zeneakadémián a zongorával egyidejűleg zeneszerzést tanultam, itt elsősorban a melléktantárgyak – olyan tanárokkal, mint Kodály, Szabolcsi, Bárdos, Nagy Olivér, Szőnyi Erzsébet – és a kollégákkal való kapcsolat gazdagították ismereteimet. Közben leérettségiztem; iskolai éveimből a Trefort utcában 1946 és 1950 között eltöltött négy év hagyott mély nyomokat, ahol kiváló pedagógusok felső utasítások nélkül, szenvedéllyel, kinyitották szemünket a világ felé. Ez sokat segített a következő, szemellenzős korszakban.
1956 „friss szele” és az októberi nagy lélegzetvétel után becsapódott a kapu. November 4-ének hajnala olyan sokkot okozott, hogy úgy éreztem, itt már semmi jóra nem lehet számítani, el kell menni. Hogy érzésem nem volt alaptalan, bizonyították a következő évek.
1956 decemberében tehát Ausztriában újra kezdtem. Szerencsém volt, egy amerikai ösztöndíj segítségével a bécsi zeneakadémián tanultam tovább, és 1961-ben megkaptam a diplomát a zeneszerzés és a zongora szakon, Karl Schiske, ill. Richard Hauser növendékeként. További pályafutásom főbb állomásai címszavakban: mint zongorista, díjak a Bösendorfer- és a Busoni-versenyeken, korrepetitor a Wiener Staatsopernél (Karajan ajánlására), szólistaként hangversenyek Karl Böhmmel és a bécsi filharmonikusokkal, számos szólóest, kamarazene és dalestek kísérése (utóbbi elsősorban a tenorista Rudolf Schockkal), a „die reihe” együttes alapító tagja. A hetvenes évektől egyre ritkábban koncertezem. Pedagógusi tevékenységem: 1967-től óradíjas tanár a grazi zeneakadémián, 1971-től kinevezett professzor ugyanott (zeneszerzés és zeneelmélet), 1989-től a bécsi Musikhochschule – ma Musikuniversität – professzora, 2004 óta Emeritus (más szóval nyugdíjas). Zeneszerzőként: művek az ún. „komoly” zene szinte minden műfajában (nem mindig komolyak…), előadások világszerte elsőrangú előadóművészek által (többek között Roger Norrington, Marcello Viotti, Leonard Slatkin, Marjana Lipovsek, John Shirley-Quirk, Heinrich Schiff, Schiff András), osztrák állami díjak és kitüntetések, Bartók–Pásztory-díj (ez utóbbi okozta a legnagyobb örömet).
Mint a fenti felsorolás mutatja, sokrétű tevékenységem többnyire sikeres és eredményes volt. Ez szinte mindig együtt járt azzal, hogy magánéletem is kiegyensúlyozottan folyt le (egyáltalán nem vagyok barátja a „szublimálás” elméletének). Boldog házaséletet élek 1969 óta francia feleségemmel, Marie-Luce-szel, híve vagyok a „hagyományos” családi életnek, öt felnőtt gyerekünk és (eddig) hét unokánk van. Három fiam muzsikus, Adrian a bécsi operaház bariton szólistája, Leonard a linzi Bruckner-Orchester fagottosa, Raphael karmesternek készül. Idősebbik lányom, Juliette színésznő, Grazban él, a fiatalabbik, Natalie tanítónő és amellett énekelni tanul. Házasságaik nyomán osztrák, francia, olasz, német, svájci, cseh és magyar vér kering unokáink ereiben. Ez teljesen megfelel azon elképzelésemnek, hogy manapság Európa a szélesebb hazánk. Ezért nem vagyok hajlandó elfogadni azt a türelmetlenséget, mely még ma is lépten-nyomon megnyilatkozik szomszéd országokkal és kisebbségekkel szemben, sajnos honfitársaink közt is elég gyakran. Számomra mindig csak nyereség volt egy más nyelven beszélő, más kultúrkörben felnőtt ember megismerése, barátsága. Széles a baráti körünk, a legkülönbözőbb foglalkozású, vallású és nemzetiségű emberekkel, de a legtartósabb barátságoknak azok bizonyultak, amelyek még tanulmányaim idején, Magyarországon kötődtek.
1993-ban megújítottam magyar állampolgárságomat, az osztrák megtartása mellett. Ugyanebben az évben megvettem azt a házat Csákberényben, „a Vértes ölén”, ahol kamaszkoromban töltöttem szép napokat nagyon kedves emberek között. A legkedvesebb, Zsófi néni, most februárban halt meg… Egyre többet vagyunk Csákberényben, ott tudok legjobban és legzavartalanabbul komponálni és közben a rózsákkal és a gyümölcsöskerttel foglalkozni.
Mint látható, félig „visszatértem” Magyarországra. Nehezen tudom megérteni azokat, akik visszavágynak Kádár egyiptomi húsos fazekaihoz – persze nekem, jól kereső osztráknak, könnyű tele hassal beszélni. Sajnos, de ez világszerte így van, az anyagi igények alaposan háttérbe szorítják a szellemieket.
Végül néhány szó zenémről, hiszen az alkotómunka volt számomra mindig a lényeg, ha időm jelentős részét mással is kellett töltenem. Sohase azt írtam, amit egy világnézet elvárt, vagy amit éppen illett csinálni. Nagy tisztelője vagyok a „mesterségnek”, és nem szűnök meg tanulni a múlt mestereitől. Ugyanakkor azt vallom, hogy az inspiráció forrása igazában saját bensőnkben rejlik. Zeném sokféle, mint én és a világ; alkalmasint vidám vagy játékos, mert úgy érzem, erre szükség van manapság, máskor véresen komoly, főleg, ha a szöveg úgy kívánja, de lehet „felemelő” és „magasztos” is (sokan ki fognak nevetni az elavult szóhasználatért), hiszen vágyik lelkünk a transzcendens után.
