Az én szülőfalum – Pápa és Bakonybél között található – fele a Kisalföld, fele a Bakony. Ezért olyan csodálatos.
Szüleim Vas megyében a Ság-hegy közeli falvakban (Izsákfa, Nemeskocs) találtak egymásra. Apám a Pápai Állami Tanítóképző elvégzése után 1933-ban pályázat útján került Homokbödögére római katolikus kántortanítónak. Az államosítás után beosztott tanító lett, majd az általános iskola igazgatója. Hobbija a méhészkedés volt. Téli estéken a gazdálkodás alapismereteit tanította a falu érdeklődő közösségének. Anyám a háztartást vezette. Amerikás anyai nagyszüleim megvették a nemeskocsi hengermalmot, amit 1945 után a kibírhatatlan adóterhek és zaklatások miatt be kellett zárni. Apai nagyszüleim uradalmi szolgálatban álltak, korán elhaltak, nem ismerhettem meg őket.
Mosonmagyaróvári hallgatótársamat, Németh Zsófiát 1962-ben vettem feleségül. Tejipari mérnökként üzemvezető volt a helyi tejüzemben, majd gyermekeink születése után az egyetem (akkor még egyetemi rangú Agrártudományi Főiskola) tanulmányi osztályának lett a vezetője. Innen ment nyugdíjba. Két gyermekünk közül Márta 1965-ben, Gyula 1967-ben született. Lányunk Magyaróvárott végzett agrármérnök, Hamburgba ment férjhez és két kiváló unokánkat (Dávid és Rebeka) neveli, akik természetesen jól beszélnek magyarul. Fiunk állatorvos lett, még nőtlen.
1946 őszén beírattak a pápai bencés gimnázium első osztályába. Az iskolareform következtében a bencés gimnázium V. osztályos általános iskolai tanulója lettem. Két évig voltunk bencések, kiváló, nagy hírű tanári karral. Ezután következett az iskolák államosítása. Visszakerültem a falumba hetedikesnek, de mivel én nem tanultam oroszt, újból irány Pápa, ahol csak nekünk, volt bencéseknek csináltak külön latinos osztályt. Népi kollégista lettem, ahonnét aztán szüleim kivettek, és vonattal, kerékpárral bejáró tanuló lettem. Kevés volt a tanítói fizetés, a kántorságért járó jövedelemtől elestünk.
Pápán a gimnáziumi négy év csodálatos volt; pedig nem is voltam eminens tanuló.
Érettségi után egy évig pénzt kerestem. Voltam fél évig jól fizetett kútfúró, fél évig pedig erdőrendező, ún. műszaki kisegítő. Egyik hansági erdőt önállóan „rendeztem” (geodéziai körbenjárás, fatömegmérés, üzemtervkészítés). Ennek ellenére nem mertem jelentkezni az Erdőmérnöki Főiskolára, mert nem voltak erősségeim a műszaki tárgyak. Irány Óvár! Felvettek (1955 szeptember).
Elsőéves koromban már a kiváló szakember és pedagógus Dohy János professzor szakköröse voltam. Ő tanította az agrobotanikát. Koholt vádak alapján az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz után tíz évre elítélték. A rendszerváltás után Széchenyi-díjat kapott. (Másodévesek voltunk, amikor az 1956. október 26-án felvonult tömeget – köztük a gazdászok is teljes létszámmal – a határőrlaktanyánál sortűz fogadta. Hét hallgatótársunk halt meg, nagyon sokan megsebesültek.) Dohy professzor úr utóda már harmadéves koromban felkért, hogy végzés után legyek a Növénytani Tanszék tanársegédje. Boldog voltam. Eszembe jutott édesapám, aki kiíratott a tanítóképzőből. Mégiscsak pedagógus leszek!? – Nem sikerült. A levelező úton végző egyetemi párttitkárnak kellett az állás. A tanszék oktatói segítettek elhelyezkedni a Vas megyei Növényvédő Állomáson. Itt dolgoztam 1954 júliusától 1955 januárjáig. Megszerettem ezt a helyet. Feladataim közel voltak a botanikához. Pedagógus is lehettem, mert nagyon sok előadást tarthattam a TIT megbízásából a falusi kultúrházakban.
A Gödöllői Agrártudományi Egyetem által először hirdetett növényvédelmi szakmérnökképzés nappali tagozatára 1960 februárjában felvettek úgy, hogy átlagfizetésemet a minisztérium folyósította. Itt is reflektorfénybe kerültem. Szakvezetőm felkért, hogy végzés után maradjak a tanszéken, növénykórtant kellene oktatni. Az óvári helyzet itt is megismétlődött. Diplomaosztáskor – egyébként kitűnő lettem – közölték velem, hogy az állás tárgytalan. Indokait ma sem tudom, nem is firtattam. Visszamentem Vas megyébe, de egy hét után a minisztérium Növényvédelmi Főosztálya vezetőjének parancsára Szabolcs megyébe vittek laborvezetőnek. Tiltakoztam, de hiába. Egy hónapig sem voltam itt állásban, amikor hívtak a magyaróváriak: megüresedett a Növénytani Tanszék növénytanos tanársegédi állása. Elfogadtam.
Mosonmagyaróvári oktatói pályafutásom 1960. február 1-jén kezdődött (45 éve), és tart azóta is megszakítás nélkül.
Tanársegéd koromban tanszékvezetőm a szarvaskerep nemesítésével is foglalkozott. A fajta elismerésének azonban a fajtajelölt magvainak keményhéjúsága volt az akadálya. Az ilyen magvak ugyanis héjuk impermeabilitása miatt csak időben elhúzódva csíráznak, ami nem teszi lehetővé a homogén állományfejlődést. A magnyugalom feloldási lehetőségeinek kutatására én kaptam feladatot. Ez lett az alapja kezdeti tudományos (agrobotanikai) munkámnak. Felkutattam a magyar flóra keményhéjú magvakat termő fajait (kultúrnövények, gyomok). A tarkavirágú lucerna keményhéjúságával foglalkoztam mezőgazdaságtudományi egyetemi doktori értekezésemben (Gödöllő, 1964). A növényi magvak keményhéjúsága és ennek mértékét meghatározó ökológiai tényezők című kandidátusi értekezésemet 1972-en védtem meg. A biológiai tudomány kandidátusa fokozatom alapján az ELTE természettudományi egyetemi doktorrá fogadott. További kutatásaimat elsősorban gyombiológiai témakörben végeztem. A gyomok biológiája még ma sem tökéletesen ismert. A kemizáció is számtalan problémát vetett fel a gyomirtási munkák során.
A Szigetköz szegetális gyomvegetációja című akadémiai doktori értekezésemet 1994-ben védtem meg. Jelenleg németországi kutatókkal együtt vizsgáljuk (OTKA-téma) a globális klímaváltozás várható hatását az európai gyomflórára. Felvételezéseinket különböző európai klímagradiensek mentén (Olaszországtól a Lappföldig) végezzük.
Részben saját kutatásaimra alapozva készítettem el a Magyarország kultúrflórája sorozat számára a somkóró, a kerti zsázsa és a rozsnok fajok monográfiáját. Most a lóbab összeállításán dolgozom.
Tudományos közleményeim száma több mint kétszáz, köztük tizennyolc könyvrészlet.
Kitüntetéseim közül a fontosabbak: Emberi Környezetért (1987), Apáczai Csere János-díj (1993), Juhász Nagy Pál-emlékérem (2001), Ujvárosi Miklós-emlékérem (2000), Kitaibel Pál-emlékplakett (1993). Legbüszkébb arra vagyok, hogy többször választottak hallgatóim az „Évfolyam legjobb oktatójá”-nak, és arra is, hogy közel harminc éve lehetek tagja a munkahelyemen verbuválódott vidám, melegszívű Baráti Körnek.
