Kérdeztem többször is magamtól, hogy abból a szilveszteri zenéből megmaradt-e valami, apró szilánknyi, valahol a fehér agysejtek mélyén? Akkor azok még az értelem szűzmezői voltak, nem szántották őket ingerek, csak az életre jövő, tehetetlen élet csecsemősírásának hangkristályai kezdték meg finom rögeik föltörését.
Miután szüleim, valamint nagyszüleim egyöntetűen mondták, no meg a bábaasszony is, hogy 1935 szilveszter estéjén születettem, ezt el kell hinnem. Nagyapám kiszólt a téli éjszakába az ablak alatt köszöntést zendítő, falusi rezesbandának, hogy „Csöndesebben, emberek, mert itt gyerek születik.” Hát persze hogy ezután sokkal hangosabban fújták. Médi néni, a bába, később többször elmondta már suttyókoromban: „Fiam, azt hittük, te sem éred meg a harmadnapot.” Ugyanis előttem három testvérem született, de csak egy-egy napig éltek. Halottak napján kijártunk az őszi, ködös temetőbe gyertyát gyújtani a „gyerekeknek”, ahogy nagyanyám szokta mondani. Három sovány kereszt állt a sír végén, szorosan egymáshoz simulva. Igazi fölnevelőim a nagyszüleim voltak. Tehát a valódi születés 1935-ben volt, a hivatalos azonban 1936. január elsején. Szülőfalumban, a zalai Pacsa községben jártam elemi iskolába. Emlékezetes és jó tanítóim voltak. Még a legszigorúbbat is szerettem.
Középiskolás éveim 1950 és 1954 között Nagykanizsán teltek, szürkén, de az ifjúság mindig elintéz magának sajátságos izgalmakat. Azok pedig annál jobbak, minél veszélyesebbek. Én teremtettem is ilyen helyzeteket. Tizenhat éves koromban ugrottam először ejtőernyővel, majd tizenhét évesen jutottam el vitorlázógéppel a C vizsgáig.
Korán kezdtem olvasni. Bottal járó nagyapám az utca porába rajzolta le a betűket. Elolvastam az iskolai könyvtár, majd engedéllyel a tanári könyvtár minden könyvét, persze a szakmai munkákat nem. Majd az esperes úr könyvtára következett. Hozzá egy darabig latint tanulni jártam teljesen önszántamból.
Apámék Türjére, nagyszüleim szülőfalujába költöztek, ahol a nyarak egy részét töltöttem állandóan vándorolva anyámmal, majd a húgommal egyik albérletből a másikba. Apámat szinte sose láttam. Csavargott az országban. Bár volt rendes szakmája, géplakatos, szerelő stb., dolgozott bányában is, de mindenütt rövid ideig. Anyám napszámba járt, abból éltünk. Így maradtam végleg nagyszüleimnél anyámmal egyetértésben.
Érettségi után, mivel más mód nem volt arra, hogy repüljek, 1954-ben repülőtiszti iskolára jelentkeztem. Fel is vettek, de nem indult évfolyam. Tanfolyam után teherfuvarozó vállalat menetirányítója lettem szülőfalumban, illetve könyvtáros. Ígérték, hogy 1955-ben indul évfolyam, ha nem tudok várni, azonnal mehetek tanktiszti iskolára. De hát én nem tiszt akartam lenni, hanem repülni szerettem volna. Repülőévfolyam nem indult. Pécsre mentem régi barátom, Bertha Bulcsu hívására, akivel együtt jelentünk meg a Zalai újságban, majd ő Pécsre ment, ott is segédmunkás volt. Magam is az lettem. De nyáron Péczely Lászlónál felvételeztünk a főiskolára. A nagyszerű és roppant kedves ember egyórás beszélgetés után kijelentette, hogy fölvettek bennünket. (Végül is Bulcsút nem vették föl, mert az édesapja, tanító lévén, tartalékos tiszt volt. Akkor így mondták: „horthyista”.) Ekkor már antológiában és a Baranya megyei lapban is megjelentek a verseim.
Következett 1956 ősze. Abban az évben nagy árvíz volt, és mi, főiskolások a tanév első hónapjában Mohácson építettük a házakat az árvízkárosultaknak. Mire visszamentünk Pécsre, már erjedt-forrott az ország. A Pécsi Egyetem című lap első oldalán Velünk vagy ellenünk címmel versem jelent 1956. október 24-én. Azt a joghallgatót – Klencz Tibort –, aki a versemet huszonhétszer nagy nyilvánosság előtt elszavalta, s éppen emiatt fogták le, a börtönben ismertem meg. Végül az ÁVH cellái, a pécsi megyei börtön után Kistarcsára internáltak, és kizártak az ország valamennyi egyeteméről és főiskolájáról. (Ez a kizárás máig tart!) Az internálás után négy év segédmunkásság következett. Olyan helyzet adódott kétszer is, hogy kevésen múlott életben maradásom. Verseim időközben Bölöni György kezébe kerültek. Így indult el fővárosi megjelenésem. Első verseskötetem 1962-ben jelent meg Porba rajzolt szobafalak címmel. Ekkorra az Esti Hírlap újságíró-gyakornoka lettem, s mivel a kétéves újságíró-iskola nem tartozott a minisztérium hatáskörébe, elvégezhettem. De nem maradhattam a lapnál, mintegy tíz év szellemi rabszolgaság következett, amit négy üzemi lapnál töltöttem.
Tudtam, hogy nekem az átlagnál jobbat és többet kell írnom ahhoz, hogy elfogadjanak. Dolgoztam is sokat és szívesen. Mivel a verseskötetet megjelenése előtt hatszor kaptam vissza, elkezdtem ifjúsági munkákat írni. Amikor nagy késéssel megkaptam a József Attila-díj III. fokozatát, addigra már tíz könyvem jelent meg. Egyébként a hatvanas évek eleje óta foglalkozom a magyar nyelv elemzésével. Az eddig megjelent ötvennégy könyvemet tekintve, a száznál is több tanulmány mellett, hét könyvben foglalkozom a nyelvvel. A legutóbbi, Bábel után című 640 oldalas kötet, 2004-ben jelent meg. E témáról volt szerencsém előadást tartani az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Nyugat-Európa több városában és a környező országokban is. Évente általában ötven-hatvan előadást tartok. A magyarul három kiadást megért Kányadombi indiánok című ifjúsági regény ukránul is megjelent. Verseimből hét nyelvre fordítottak.
Egy lányom, Anikó – két fiúunokával – és egy fiam, Dániel örvendeztet létével.
A szilveszteri zenekart, most, hetvenévesen, mintha már hallanám a múlt mélyéből.
