Dede Éva

Édesanyám – édes hazám

(József Attila hazáról szóló versei¹ – pszichoanalitikai megközelítéssel)

    A haza mint anya és mint test. A hazának az édesanyával való ábrázolása a magyar költészetnek gyakori képe, a reformkortól máig idézhetünk példákat (pl. Kölcsey Zrínyi második énekében: Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, / Vérkönnyel ázva nyög feléd! / Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, / És marja, rágja kebelét. […] Áldást adék, sok magzatot honodnak, / Mellén kiket táplál vala; […] Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek / Tán jobb fiak, s védvén állják körűl”, de a mai irodalomban is meglévő kép. Egy mai csángó költőnőnél, Gábor Feliciánál is megvan A kis csángó hazája című versében (1991): Hazám hazám / Drága hazám / Te lettél az édesanyám. Az anyakép erotizáltságát Utassy József Magyarország! című versében tapasztalhatjuk.
    A legújabb kognitív nyelvészeti felfogás szerint „van a neveknek egy sajátos csoportja, az absztraktumoké, ezek, hogy úgy mondjam, már tisztára csak tudásból állnak, nyelvi konstruktumok, és ’odakint’, a fizikai világban nem is felel meg nekik semmi mint olyan. Ez pedig azért van így, mert nyelvünk (mármint ez a fejünkben levő tudásunk) eredendően arra való, arra alakult ki, hogy a rajtunk kívül levő környezetünkről tudjunk vele beszélni, így aztán mikor olyasmiről akarunk, ami igazából csak a mi fejünkben van, ’idebent’, akkor azt valamilyen csellel kivetítjük a környezetbe, külsővé tesszük, és akkor már tudunk róla beszélni is. Az ’odakint’ levő dolgokról pedig az az általános, közvetlen tapasztalatunk, hogy azok dologszerűek, vagyis elfoglalnak valamennyit a háromdimenziós térből. Így aztán mikor ezeket az absztraktumainkat kivetítjük, ezek is rögtön dologszerűekké válnak, virtuálisan háromdimenziósakká…”². Így a haza elvont fogalma kézzelfoghatóbbá válik azáltal, hogy anyaként ábrázolható: belőle származunk (a haza szülöttei, gyermekei vagyunk), táplál (melléből, kebléről), véd, biztonságot nyújt. Bańczerowski Janusz és Bárdosi Vilmos³ kimutatta, más nyelvből vett példákkal is alátámasztotta, hogy a haza és az anya összekapcsolódik pl. a születés motívumán keresztül – összességében a család nagyobb fogalomkörhöz tartozik.
    Az összekapcsolódás oka lehet az is, hogy a két, hangzásban hasonló fogalom – az édesanya és az (édes) haza – érzelmi telítettségben is, jelentésben is közel áll egymáshoz. Az anya, a tápláló, védelmező, biztonságot nyújtó anya az első a tárgykapcsolataink közül, akihez 8-12 hónapos korra az interakciókon keresztül kialakul a kötődés. Ez alapozza meg a későbbi kapcsolatainkat is. „Az első tárgykapcsolatok újabbakkal bővülnek, ill. a korábbiak helyére kerülhetnek: a szeretett személy, vagy a helyébe kerülő absztrakciók – haza, szabadság, eszmény stb…” – Freud⁴ megfogalmazásában. (Az én kiemelésem. D. É.)
    Természetesen a haza iránti kötődés is fokozatosan alakul ki, mégpedig a másodlagos szocializáció során, Csepeli György⁵ kutatásai szerint kb. öt-hat éves korra. Hozzátartozik annak megértése, hogy az ember egy nagyobb csoportnak a tagja, melynek értékeit átveszi. Azonosul a közösség múltjával, kultúrájával, szokásaival. A haza iránti érzelmeket nem lehet egy az egyben megfeleltetni az anya-gyerek kapcsolatnak, bár a korábban idézett versek ezt sugallják. Ahogyan a haza anyaként ábrázolható, szembeötlő az a pszichés energia (libidó), mely a hazához köt minket.
    A haza voltaképpen határokkal rendelkező testként is ábrázolható. „Testünk elválaszthatatlanul hozzánk tartozik; önmagunkkal való azonosságunkba szükségképpen beleértendő az, hogy születésünktől halálunkig ugyanazon testnek vagyunk lakói.”⁶ A test határa világossá teszi az én elkülönülését a külvilágtól, de az én a határait kiterjesztheti a házára, telkére, városára és akár az országára. Ezen a szinten az elkülönülés a többi országra, népcsoportra, országra vonatkozik. A Szózat itt élned, halnod kell parancsa is hasonló: születéstől halálig ugyanannak a hazának vagyunk lakói.
    A pszichológiai értelmezés két irányban kutathatja a haza iránti viszonyunkat. Az egyik tehát a kötődésé (egy embercsoporthoz való kötődés, a vele való azonosulás, ebben jelenhet meg az anya-gyerek kapcsolat is, az, hogy a gyermeki viszonyt, függést gond nélkül fenntarthatjuk, miközben a valóságos anyáról le kell szakadnunk); a másik az identitás iránya, melyben az énazonosság tudata a testélmény kiterjesztését, a határok érzékelését, védelmét is jelenti.

    Pszichoanalitikusok a hazához való kötődésről az első világháború végén. A hazához való kötődést, a magyar identitást teszi próbára az első világháború és az azt követő néhány év. Freud és Ferenczi 1918–19-es évekbeli levelezéseiben pl. jól nyomon követhető e fájdalmas kérdés. „Ezekben a napokban búcsúzom szomorúsággal a korábbi Magyarországtól. Az érzés, mely eláraszt engem, a gyászhoz hasonlatos. Azt jelenti mégiscsak, hogy az ország egy részétől, amellyel azonosultam, el kell szakadnom”⁷ – írja Ferenczi Freudnak. Az identitás-fenyegetést persze Ferenczi is a bőrén érzékeli. Az első világháború utolsó napjaiban, 1918. október 4-én a következőket írta Freudnak: „A mi régi világunknak, legelsősorban a Globus Hungaricusnak a felbomlása nagyon érzékenyen érinti narcizmusunkat. Jó, hogy az embernek a magyar énje mellett van még egy zsidó meg egy pszichoanalitikus énje is, amelyet ezek az események nem befolyásolnak.”⁸ Nem soká késik a válasz Freudtól, aki elég kritikusan viszonyul a magyar belpolitikai helyzethez. Azt javasolja Ferenczinek, „Tudom, hogy Ön magyar patrióta, és ebben a tekintetben néhány fájdalmas tapasztalat várható… Vonja el libidóját a hazájától idejekorán, és rendelje alá a ΨA-nek, különben kényelmetlenül fogja érezni magát.”⁹ Sőt, „Ne engedje közel magához Magyarország sorsát, talán e tehetséges és erőteljes népnek gyógyítását szolgálja.”¹⁰ Ferenczinek nem megy könnyen elszakadni a magyarságától, a nyelv és a kultúra még a súlyos betegsége idején is megtartó erő. Kosztolányi¹¹ a Ferencziről szóló nekrológban említi, hogy „Betegágyán az alkalmazottjával, egy vidéki leánnyal abban versenyzett, hogy ki tud több magyar nótát elénekelni és büszkélkedett, hogy ő győzött.”
    Az ambivalens érzések hullámzását jól mutatja ez a Ferenczi-levélrészlet: „Hangulatom mint szélfútta lobogó változtatja irányát. Alig kezdtem fájdalmasan elfogadni Magyarország küszöbön álló feldarabolását, és az elveszített ideál pótlékát a megígért szociális átalakulásban és az abból adódó liberális fejlődésben keresni: mikor hírek keltek szárnyra vidéki fosztogatásokról, melyek leggyakrabban gazdaggá vált zsidók és a falusi jegyzők ellen irányultak (mivel gyötörték a népet), s a lábam alatt inogni kezdett a talaj. Alig állt helyre félig-meddig a rend, amikor hírek érkeztek honfitársaimmal szembeni elszomorító bánásmódról az ország határainál – s a hazafias gyász újra erőt vett rajtam.”¹² Miközben rettegett a magyarok feltételezett és valódi cselekedeteitől, mégis sajnálkozást érezhetünk ki a „koldusszegény Magyarország” hallatán, a régi dicsőség elmúlásán: „Elég izgalom van itt. A tegnapi nap gyásznap volt számomra: Magyarország új (tervezett) határainak közzététele.”¹³ (Az én kiemeléseim – D. É.)
    A trianoni békediktátum valóságos trauma (volt) a magyarság egy része számára. Még akkor is az volt, ha már annak idején is látták, hogy milyen sok diplomáciai és egyéb hiba, téves döntés előzte meg. A haza „testébe való belemetszés”, részek leszakítása olyan fájdalommal jár, hogy annak hangot kell adni, szóvá kell tenni, a feszültség oldódásának egyik módja a róla való beszélés. Ez áll a közösségre is: „Megrázó események, amelyek a hazát, szülőföldet illetik, vesztett háborúk, a határok egy részének összeszorítása (az én kiemelésem), gazdasági romlás, éhínségek, mind alkalmasak arra, hogy a közösségben fenyegető vagy már bekövetkezett kiszakítottság érzését felkeltsék. A közösség úgy érezheti, hogy vége van a gondtalan gyermekkorának, amikor a dús anyaföld még teljes egészében ellátta, amikor a haza (Vaterland) megdönthetetlen biztonságot nyújtó otthona volt” – írja Hermann Imre (idézi Csabai – Erős¹⁴).

    József Attila hazáról szóló versei. Egy fiatal költő a mesterség tanulása közben, amikor a hangját „próbálgatja”, óhatatlanul költőelődeire emlékeztet. Garai László¹⁵ megjegyzése szerint a fiatal József Attila írt Arany János-, Kosztolányi-, Petőfi-verset. Ám ezzel együtt a szociális identitását is próbálgatta: Hogy pedig sikerül-e a művésznek, a költőnek összehoznia azonosságának ezt a két emeletét, a legalsót meg a legfelsőt, az egyest meg az általánost, azon múlik, milyen középső emeletet tud közéjük építeni azokból a csoportokból, ahová nem egyedül tartozik, de nem is valamennyi emberrel együttesen. Mindnyájan kialakítjuk a magunk számára ilyen keretét a szociális identitásunknak: egyikünk a nemzetét, másikunk az osztályát, lesz, aki a vallását, megint más a családját választja olyan csoport gyanánt, amelyben számon tartja, hogy ki mindenkivel tartozik együtt oda, s azt is, ki mindenkit választ el tőle a csoport határa. Hogy olyan-e ez a szociális identitás, amely közvetíteni tudna a személyazonosságunk és általános embervoltunk között, ez a kérdés a legtöbb embert, amikor már túljutott a serdülő évein, nemigen foglalkoztatja. A költőnek azonban létkérdés, hogy identitásépítményében van-e, ami össze tudja kapcsolni az emeleteket, amelyek mindegyikének képviselve kell lennie a műben. A szociális identitás kialakítása József Attilánál többféle keretet mutat: a nemzetet éppúgy, mint az osztályát. A költői pálya alatt hol ez, hol az került előtérbe.
    Az identitáskeresés fő szakaszában jól jön egy mintát kínáló befogadó közeg. József Attila, a makói diák bebocsáttatást nyert egy szűkebb közösségbe, ottani tanárokból, szerkesztőkből álló, őt támogató, elfogadó társaságba. A Trianonról szóló versei egyrészt ennek a csoportnak a fájdalmából táplálkoznak. A makói környezet a vonatkoztatási csoport¹⁶ József Attila számára, melynek értékeivel való azonosulás a versszövegek alapján problémátlan, ahogy Szabolcsi Miklós¹⁷ több helyen írja e versek hátteréről. Másrészt e versek a nagy közösség (ország) fájdalmát fejezik ki.
    A fiatal költő e témájú verseiben hagyományokat, mintákat követ, mely a magyar költő feladatának jelöli meg a hazafias versek írását; a sorskérdések legnagyobb költőinknél rendre megszólalnak. Buzdítás, tanács, kesergés és a sorsközösség vállalása hangzik az ilyen versekből. Egy kezdő költő, akinek az életében egy olyan történelmi esemény van, mint az országának a feldarabolása, nem is tehet mást, mint hogy ezt is megénekli. Galamb Ödön¹⁸, a tanára emlékszik rá, hogy József Attila versei között ügyes hazafias versek is voltak.
    A hazáról szóló fiatalkori versek kevesebb figyelmet kaptak (Nem! Nem! Soha!, Bús magyar éneke, Magyarok – két változatban stb.), a késői versek alkalmi művei annál többet (A Dunánál, Hazám). E két korszaknak, a pálya kezdetének és végének versei elütnek egymástól mind a magyarságot, hazát érintő kérdések végiggondolásában, mind esztétikai értékében – az utóbbiak javára. A magyar közvéleményben azonban nem egyértelmű a korai versek megítélése. Pl. Koltay Gábor¹⁹ szerint: „… a szocializmus évei alatt elkötelezett ’proletárköltőnek’ tartott József Attila gyönyörű verset írt Trianonról.” Az ellenkező vélemény pedig így szól: „Bár a József Attila-i életmű minden egyoldalúságnak ellenáll, a vitathatatlanul baloldali költőtől mostanság például több vers is olvasható az egykori nyilaskeresztesek mai utódainak honlapján, pusztán azért, mert József Attila 17 éves korában Nem! Nem! Soha! címmel egy gyenge irredenta verset is fabrikált, s azt a kommunista hatalom a rendszerváltásig nem engedte publikálni.”²⁰ (Az én kiemeléseim – D. É.)
    A Nem! Nem! Soha! című vers, melyről az ellentétes véleményeket idéztem, 1922 első felében keletkezett, a füzetet leíró Radnóti Miklós gépiratában maradt fenn.²¹ A vers létezéséről többen is tudtak, bár a költő egyik kötetébe sem került be. Mindenesetre a vers körüli botrány²² a mű ismertségének „jót tett”.
    A verscím egy korabeli, a trianoni tárgyalások alatt keletkezett harcos, dacos ellenállást tükröző jelszó²³, mely a húszas évektől a közbeszéd megszokott része volt, de a hétköznapi tárgyakon (számolócédula, ceruzás doboz, képeslapok), plakátokon is megjelent. Eredete bizonyos fokig népetimológia, a Trianon név értelmesítése: a tri (3) és a non ’nem’ szavak tükörfordítása. Ez a hármas tagadás a vers elején és a végén is elhangzik (a 2. és az utolsó sorban). Az első versszak a magyarok és a más népek közötti ellentét felállításával indul: a magyarság értékeinek konkrét földrajzi „adataival”: Kolozsvár, Bánát, Kárpátok, melyet az oláh, rác és egy meg nem nevezett ellenség birtokol. A három név jelentése is érdekes – a kincses Kolozsvár a hatalom jeleivel férfias jellegű, a Bánát az anyai, női megnevezése az életet adó kenyér és a termékeny föld emlegetésével, a Kárpátok vonulata az ölelő, átkaroló mozdulatot is idézi, mintegy magába öleli az ország lakosait. Bollas Winnicot nyomán az épített környezetről azt a párhuzamot hangsúlyozza, hogy „az anya biztosít valamilyen környezetet a csecsemőjének. Kezdetben ez egy ’magába foglaló, megtartó környezet’, ahogy a magzatot szó szerint körülöleli, és magával hordozza az anya énje, majd őt helyettesítő eszközök (járóka, játékautó, kiságy), amelyek fenntartanak valamit legkorábbi érzeteinkből – pontosabban abból, hogy valami magába foglal bennünket –, hiszen első kilenc hónapunkat az anyaméh lakójaként töltjük.”²⁴ Ezt gondolom kiterjeszthetőnek az adott természeti környezetre, melyben a haza – anya fogalmak összekapcsolódnak.
    Olyan ellentétpárok kerülnek egymás mellé, mint az egész – csonka, a szép, virágzó, tündöklő – rút, élő – halott. Az egész-ség érzése, tudata a korszak diskurzusában a teljességgel fonódik össze. A negatív oldal, a rút, szegény (ékeitől, bőségétől megfosztott), megcsonkított nincs teljesen kifejtve, arra következtetni lehet a határok visszaállításának vágyából (s áll a magyar határ / teljes egészében; Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem). Alapélmény a határok fellazulása, megszüntethetősége, mely bizonytalanságot okoz, s ezzel a magyar (narcisztikus) én is sérül. A haza – anya képet értelmezve az ilyen sérülékeny határú test nem ad teljes biztonságot. Fordított a helyzet: a gyermeknek kell megvédeni az anyát (hazát), hogy az be tudja tölteni feladatát. Ez talán a Trianon-sérelem megértéséhez is közelebb vezet.
    A határokon történő behatolások, sérülések (a trauma alapjelentése) fájdalmat kelthetnek, a leválasztás, lehasítás szintén. A veszteség miatt a gyászreakció is föllép, s ugyanígy megjelenik a sérülés elhárítására a cselekvés: az agresszor ellen való fordulás, a reaktív agresszió (nemes harag, felkiált az égig). A test határának gondozása, a „bőrápolásos szolgálat” (Anzieu) a csoportok szintjén, társadalmi méretekben is létezik: a sérült részek ápolása, a sérülést okozó dolgok, személyek (itt a rácok, oláhok stb.) eltávolításának szándéka mutatkozik meg az ellenségeskedésben. A két megszólított, a vers elején a Testvérek, a végén a Hazánk a közösség nevében való odafordulást jelzi, és a sorrend arra is utal, hogy az egymástól elszakított magyarság újra egységet alkot, s az Árpád hona, a verszáró kifejezés az egészet történelmi távlatba helyezi.
    Ez a rendkívüli harciasság, támadó, aktív magatartás a többi magyarság-versben eltűnik, de az irredenta színezet még fellelhető némelyikben. A traumának megélt esemény más hangon szólal meg, mégpedig fájdalmas, kesergő, önostorozó megnyilatkozások váltják a romantikus harcra buzdítást. Szabolcsi Miklós²⁵ írja, hogy „anélkül, hogy mélyen érintené, őt is érinti az, ami csaknem mindenkiben megrendülést okozott: az ország területének csökkenése”. Mészáros István, aki szintén foglalkozott a zsengékkel, a Szerelmes, keserű hazafiság című vers kapcsán írja: „A társadalmi kérdésföltevés általánossága és a költőileg belátott tér korlátozottsága természetesen szoros összefüggésben van egymással. És itt utalnunk kell az első világháború utáni időszak magyar költészetének csaknem általános jellegzetességére: a gyakran még nacionalista vonásokat is viselő provinciális perspektívára… ami illik a keserű sors verte ’magyar’ helyzetéhez.”²⁶ Nem vitatva a szerző minősítését, a hivatkozott vers részletei újra a határok sérülékenységét, tépettségét hangsúlyozzák: „Reám Hazám tarolt mezője vár – / Ó, csak tarolt ne volna! én is mennék! // Talán, talán úgy én is ott lehetnék. / De itt aszott a tépdesett határ…”
    A Bús magyar éneke is még egyértelmű visszautalás a trianoni döntésre: Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, / Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja. / Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, / Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken… …Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján / S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány. A „kopott kis ember” elsiratja a veszteséget a középkori bárd módjára, fájdalma az égig hatol, s a megoldást istentől várja. Hatásos a kétsoros refrén, melyben a testi-lelki fájdalom visszhangzik. A siratni való értékek a nemzeti színeket is felvillantják, miközben a szín-asszociációk a lelki tartalmakhoz is igazodnak: piros kedv, zöld remény. József Attila e verseiben tehát a magyarsághoz fűződő érzések a határok erőszakos megváltoztatása miatti fájdalomban, kesergésben mutatkoznak meg. Az identitás alakulásában ekkor a nemzet a fő alakító tényező. Hamarosan a Trianon-téma egyértelműen eltűnik József Attila költészetéből – feltehetően a további befogadó közösségek hatására is.
    A haza e korai versekben a test-képzethez kötődik, anyai vonását inkább a kései versekben láthatjuk. A korábban elsajátított, identifikálódott értékek megkérdőjelezésével, tagadásával kezdődik a szelf kialakítása, ennek ad hangot a Tiszta szívvel (Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám…). Ennek kapcsán merül fel a haza és az anya összekapcsolódása Bókay Antal²⁷ szerint is: „Az első szakaszban az első ’nincsen’ az apa figurája, aki szokásosan a rend, a morál forrása, az élet grammatikájának képviselője. A második ’nincsen’ az anya, aki az ölelés, a szeretet, a vágy megtestesítője lenne. Egy átfogóbb, társadalmibb szinten ugyanez a kétféle, apai és anyai pozíció jelenik meg az isten és a haza jelölőjében. E négy elem az élet, az identitás társas kiképződésének elutasított, vagy sokkal inkább: nem is létező forrásai (kiemelések tőlem: D. É.).
    Az identitáskeresés később más rétegekhez (polgári), majd más társadalmi osztályhoz való kötődésben érhető tetten. Az Elégia című versben a haza a külváros, a munkásosztály környezete, s a hazára találást az anyjához visszatérő gyermek hasonlatával érzékelteti a költő. A gyermek védelmet kereső és az átölelő, biztonságot adó anya kettőse kicsit mást hangsúlyoz, mint a reformkori művek:

Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

    Nem a haza azonosítódik az anyával, hanem a hazára találás, a történés válik képszerűvé.
    Az utolsó néhány év nagy kérdései mellett, melyek a tragikus önsors köré szerveződnek, a közösségi versekben (A Dunánál, Hazám) újra megszólal a hazához való viszonyulás. A Dunánál című vers a példa arra, hogyan lehet túljutni a Trianon-sérelmen. A tények elfogadása, a megbékélés egy lehetséges út. A haza az én eredetének, a származásnak a kérdésévé válik. A magyar én, az identitás ebben a versben már nem a sérült határú országot jelenti, hanem a népfajták történelmi keveredését, a haza mint test a feloldódó határokkal jellemezhető.
    A közéleti verseket külön iránynak tekintjük a kései anya-versekhez képest, de egyes motívumok miatt talán mégsem állnak olyan távol egymástól. „József Attila költészetében persze még jó ideig, talán egészen az utolsó pillanatig is lehetséges az én stabilizálása úgy, hogy a költő külső stabilizáló szubjektív formációkat vesz fel (pl. a közösséget A Dunánál, a nemzetet a Hazám esetében)” (Bókay²⁸). A külső formációkban is azért ott rejlik a bizonytalan határ (az ők–én összemosódása A Dunánál címűben). A Hazám utolsó szonettjének felsikoltása („édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”) emlékeztet az anyához szóló kívánságra, a befogadás és a szeretet utáni vágyra. S az édes hazám és a fiad együtt szerepeltetése miatt erős az áthallás az édesanyámra, mely már felvillantja a magyar közösségi versek haza-anya azonosságát is. A hazára irányuló érzések (libidó, ahogy Freud írta Ferenczinek) ugyanolyan erősnek látszanak e felkiáltásból, mint az anyához való kötődés.
    Az énhatárok fellazult jellege („széthull a testem, mint a kelme”) a kései versekben az anya alakjához kapcsolódik („S majd összeszedi a halott, / ki élt, ki dajkált énekelve” – Majd…). A belekapaszkodás, a hozzá való visszatérés, a halott anyához való kötődés hozza magával a föld, a sír képeit (Majd…). Mint sokan írják, a legutolsó vers (Íme, hát megleltem hazámat) a haza fogalmát a sírgödörre, a földre szűkíti le. A történelmi haza, a nagy közösség helyett (Hazám) a föld-anya mint persely fogadja be gyermekét – a freudi szimbólumok szerint az anyait, a nőit jelenti –, az örök visszatérésként. Az én összeolvadása így valósul meg a szeretett tárggyal: egyrészt az anyával, másrészt a hazával.

Irodalom
Bókay Antal: József Attila poétikái, Gondolat, Budapest, 2004
Bókay Antal: Énszerkezet, önteremtés – József Attila üzenete. Mindentudás Egyeteme előadás írott változata, 2005,
    www.mindentudas.hu/bokay/20050411bokay1.html?pIdx=9
Bollas, Christopher: Építészet és tudattalan. In: Thalassa, (15) 2004/1, 5–32.
Csabai M.–Erős F.: Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Műhely, 2000
Csepeli György: Nemzeti identitás és attitűd Magyarországon a 70-es években. In: Csoporttudat – nemzettudat, Magvető, Budapest, 1987, 206–223.
Freud, Sigmund: Gyász és melankólia. In: Sigmund Freud művei, VI., Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Filum, Bp., 1997 (1917), 129–143.
Freud, Sigmund és Ferenczi Sándor: Levelezés II/2. köt. 1917–1919. Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó, Budapest, 2003
Garai László: József Attila identitásai (munkacím, kézirat, 2005)
http://hvg.hu/hvgfriss/2005.14/200514HVGFriss135.aspx
Koltay Gábor: Velünk élő Trianon. Szabad Tér Kft., 2005
Kosztolányi Dezső (é. n.) Ferenczi Sándor. In: In memoriam Ferenczi Sándor. Jószöveg Műhely, Bp. 54. o.
Mészáros István: József Attila és a modern művészet. Argumentum Tudományos Könyv- és Folyóirat Kiadó, 2004 (1964)
Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója: József Attila pályakezdése. Akadémiai, Budapest, 1963
Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. Kossuth, Kiadó, Budapest, 2005
Szilágyi N. Sándor: A jelentésvilág szerkezete. In: Mindentudás Egyetem, előadás, 2004. nov. 19. Kolozsvár http://www.mindentudas.hu/szilagyi/20041119szilagyi31.html?pIdx=26
Szőke György: „…pontosan, szépen…” In: Az árnyékvilág árnyain. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003
Szörényi László: Bevezetés a delfinológiába. 2000, 1989/november

 ¹ Előadásként elhangzott az Apáczai Nyári Egyetemen, Újvidéken, 2005. július 4-én.
 ² Szilágyi N. Sándor: A jelentésvilág szerkezete (2004) http://www.mindentudas.hu/szilagyi/20041119szilagyi31.html?pIdx=26
 ³ Bańczerowski Janusz – Bárdosi Vilmos: A „haza” fogalma a világ magyar nyelvi képében. http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1281/128101.pdf
 ⁴ Freud: Gyász és melankólia. In: Freud Összes Művei, VI. köt. Ösztönök és ösztönsorsok, Bp, Filum, 1997. 131.
 ⁵ Csepeli György: Nemzeti identitás és attitűd Magyarországon a 70-es években. In: Csoporttudat – nemzettudat, Magvető, Budapest, 1987, 206–223.
 ⁶ Csabai M.–Erős F.: Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Műhely Kiadó, 2000, 21.
 ⁷ Sigmund Freud – Ferenczi Sándor: Levelezés kötetei II/2. kötet (1917–1919). Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó, Bp., 2003 766 Fe (1918. okt. 22.)
 ⁸ Sigmund Freud – Ferenczi Sándor i.m. 760 Fer
 ⁹ Sigmund Freud – Ferenczi Sándor i.m. 768 Fr (1918. okt. 27.)
¹⁰ Sigmund Freud – Ferenczi Sándor i.m. 771 Fr (1918. nov. 9.) 190.
¹¹ Kosztolányi Dezső (é.n.)
¹² Sigmund Freud – Ferenczi Sándor i.m.770 Fe (1918. nov. 7.)
¹³ Sigmund Freud – Ferenczi Sándor i.m. 815 Fer
¹⁴ Csabai M.–Erős F. i.m. 118.
¹⁵ Garai László: József Attila identitásai (Munkacím), 2005
¹⁶ Szabolcsi Miklós, bár nem ezt a kifejezést használja, voltaképpen a jelenséget írja le akkor, amikor hangsúlyozza, hogy a József Attilát befogadó makói társaság milyen véleményeket fogalmazott meg e kérdésben.
¹⁷ Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója: József Attila pályakezdése. Akadémiai, Budapest, 1963, 238., 272., 300., 379.
¹⁸ „Elég ügyes hazafias versek voltak, megütötték az önképzőköri átlagot, gondolatai, tartalmuk, kifejezőkészségük is a közkeletűnek felelt meg…” – idézi Szabolcsi Miklós (2005) József Attila élete és pályája. Kossuth, Kiadó, Budapest, 150.
¹⁹ Koltay Gábor: Velünk élő Trianon. Szabad Tér Kft., Budapest, 2005, 23.
²⁰ Ez az újságírói megjegyzés azért félrevezető, mert 8-10 versben is kimutatható a Trianon-élmény, bár kétségtelen, hogy a leglátványosabban a Nem! Nem! Soha! szólaltatja meg. In: http://hvg.hu/hvgfriss/2005.14/200514HVGFriss135.aspx
²¹ Szörényi László: Bevezetés a delfinológiába, 2000, 1989/november
²² A kritikai kiadásba való bekerülés és kikerülés részleteiről l. Szőke György (2003) „…pontosan, szépen…” c. írását.
²³ Később is foglalt jelszavakat versbe József Attila (Tömeg: Munkát! Kenyeret!)
²⁴ Bollas, Christopher: Építészet és tudattalan. In: Thalassa, (15) 2004/1, 12.
²⁵ Szabolcsi Miklós (1963) i.m.
²⁶ Mészáros István: József Attila és a modern művészet. Argumentum Tudományos Könyv- és Folyóirat Kiadó, 2004 (1964), 159–160.
²⁷ Bókay Antal (2005) http://www.mindentudas.hu/bokay/20050411bokay1.html?pIdx=9
²⁸ Bókay Antal: József Attila poétikái. Gondolat, Budapest, 2004, 145.