Fejtő Ferenc
Attila halála
Amikor Budapestre visszatértem, a várost nyugodtnak és provinciálisnak találtam, no meg mit sem sejtőnek, mintha a nemzetközi helyzet súlyosbodása, a spanyol tragédia, Hitler háborús készülődése, a szovjetunióbeli véres tisztogatás Magyarországot egyáltalán nem érintené. Attilát illetően igen rossz hírek vártak. A Siesta-szanatóriumban alkalmazott hipnózisos, altatásos, inzulinos kezelés nem hozott tartós javulást. (Attilát pszichiáterének tanácsára Ignotus Pál és Hatvany Bertalan juttatta be a Siestába 1937 augusztusának elején.) Orvosai skizofréniáról beszéltek, amit akkor gyógyíthatatlannak tartottak. Egy ideig nem lehetett látogatni. Ennek ellenére képtelen voltam elhinni, hogy betegsége súlyos. Amióta ismertem, vagyis 1930 óta, mindig ingadozott az eufóriás és a depressziós állapot között. Láttam ujjongani, amikor úgy érezte, hogy jó verset írt; és láttam boldogtalannal, amikor úgy gondolta, hogy elapadt az ihlete vagy nem ismerik el kellőképpen a költészetét. A mennyekben járt, amikor úgy érezte, hogy szeretik, s a poklok poklát élte át, amikor úgy vélte, hogy nem szeretik. A „fent” és a „lent”, a remény és a reménytelenség e váltakozásait én egy olyan vérmérséklet megnyilvánulásaival gondoltam, amely költőknél, művészeknél nem ritka, az enyém is ilyen, legföljebb enyhébben. Attila esetében különösen az tévesztett meg, amit összes barátja és az összes nő, akit szeretett, tanúsíthat, hogy a forma, amelyben érzelmei és legfurcsább őrültséggel határos fantazmagóriái megnyilatkoztak, kifogástalanul tiszta és szabályos volt. Hogy neurotikus, azt tudtam; hiszen különben nem vette volna igénybe a pszichológusokat, igaz, a Freudhoz szóló csodálatos versét sem írta volna meg. Azt is tudtam, hogy az első kúra eredménytelen volt. Attila túlságosan éles „transzferálást” hajtott végre: beleszeretett a pszichiáterébe, Gyömrői Editbe, és olyan féltékeny volt, hogy halálos késszúrással fenyegette. De az ebből a hamar leküzdött és általunk nemigen dramatizált válságból született költemény kivételesen tökéletes formában tükrözte a kegyetlen, úgyszólván kibírhatatlan, elviselhetetlen szenvedést.
Néhány héttel később vidámnak láttuk viszont, sugárzott az arca; felolvasta azt a játékos költeményt, amelyet harminckettedik születésnapjára írt. Teljesen normálisnak látszott. Normálisnak? Gyakran ugrattam, hogy verseiben igen gyakran találkozhatunk ezekkel a szavakkal: „mint gyermek”. Azt hiszem, nemcsak a pszichoanalízis fordította Attila figyelmét a letűnt gyermekkorra. Mindig is gyermek maradt; csalódott gyermek volt, gyöngédségre áhítozott. Nem hiszem, hogy soha meg nem vigasztalt árvasága, kudarctudata okozta a betegségét, valószínűleg megvolt ennek az örökletes, fiziológiai oka; de a ki nem elégített szeretetvágy bizonyára hozzájárult. Attila folyton kereste az Anyát, aki ápolja, gondját viseli, bátorságot önt belé, becézgeti. Rózsi, akit nagyon szeretett, tudja, milyen hálás volt minden jó szóért, simogatásért.
Első nagy szerelme Vágó Márta volt. Róla írta Attila, hogy „osztálya elragadta tőlem”. Márta egy budapesti zsidó nagypolgári család leánya volt – intelligens, kedves nő, gyöngédséggel teli. De hiába volt szerelmes Attilába, hiába volt fogékony a költő tehetsége iránt, családja, jóllehet liberális nézeteket vallott, mégsem tudott belenyugodni abba, hogy Márta egy fiatal, állástalan költőhöz menjen feleségül. A leány végül elfogadta a családi tanács döntését. Hogy kiszakítsák a József Attila-szerelemből, Angliába küldték, a London School of Economics nevű közgazdasági főiskolára, majd Berlinbe, hogy befejezze tanulmányait. Ott férjhez ment egy német közgazdászhoz, akit nem szeretett. Attila és Márta talán 1935-ben találkozott újra, akkor már nem mint szerelmesek, hanem csupán mint jó barátok.
Már beszéltem József Attila élettársáról, Juditról, a mozgalmár asszonyról, akivel hat évig élt együtt. Judit lelkiismeretes „anya” volt, pedáns, inkább ápolónő, mint szerető, és bizony uralkodni vágyó; némi anyagi biztonságot nyújtott Attilának. Gondoskodást kapott tőle a költő, de gyöngédséget nemigen. Attila ragaszkodott hozzá, tisztelte, de nem hiszem, hogy szerelemmel szerette volna.
1937 februárjában Attila a Flóra című versciklussal lepett meg bennünket. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy – az Ódától eltekintve, amely egy esztendővel korábban, szinte kozmikus ihletésre, múló fellángolásból született – magyar nyelven még nem írtak szebb szerelmi költeményeket. Ki volt Flóra? Attila, széles gyermeki mosolyával, titokzatoskodott. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy végre megtalálta a nőt, akit a sors neki rendelt, s hogy elhatározta: feleségül veszi. Soha ilyen boldognak még nem láttam. Soha nem volt még oly termékeny az alkotásban, mint azon a tavaszon. Bár… ha alaposabban megnézzük e korszak költeményeit, fölfedezzük bennük a szorongás bizarr árnyait, a borús előérzeteket, sejtéseket, a rögeszmés féltékenykedést. Ars poetica című verse például célozgat barátjára és vetélytársára, Illyés Gyulára. Gyanakodott, hogy Illyés közé és Flóra közé fog állni, de hogy pontosan ki az a Flóra, arról Attila mindig tapintatosan hallgatott.
1937 júniusában-júliusában egyre ritkábban láttam. A szerkesztőségi értekezleteket elhanyagolta. Rózsi egyszer meglátogatta őt albérleti szobájában, Budán. Attila az ágyon hevert, apatikusan, letörten. Pár nappal később lakásadónője riasztotta fel Ignotus Palit: az asszony elmondta, hogy Attila megkéseléssel fenyegette, amiért „az asztalon található gyufásdobozban összekeverte a gyufaszálakat”… Hatvany Berci megtanácskozta a dolgot Attila orvosával, Bak doktorral, és rábeszélte a költőt, hogy az ő költségére gyógykezeltesse magát Budapest legkorszerűbb pszichiátriai klinikáján. Ott egyetlenegyszer látogattam meg Attilát, Hatvany Bertalan, Ignotus Pál és Gáspár Zoltán társaságában. Az orvosok szerint, ha megbeszéljük Attilával a Szép Szó következő számának tartalmát, elősegítjük visszailleszkedését a mindennapi életbe. Hiszen egyik nagy bánata éppen az volt, hogy kegyelemkenyéren (a Hatvanyak támogatásából) kénytelen élni, állandó állása nincs. (Mintha az ő állapotában lehetett volna!…) Tájékoztattuk Attilát, hogy kiadónk, Dormándi hajlandó lektornak alkalmazni. Ekkor nyílt alkalmunk megismerkedni Flórával. Világos szemű, tiszta tekintetű fiatal nő volt, szerényen, ízlésesen öltözködött. Szemlátomást elfogódottá tette a jelenlétünk. Attila arca felderült, amikor meglátta őt.
Míg külföldön voltam, az orvosok kijelentették, hogy Attila szanatóriumban tartásának már nincs értelme. A baráti kör úgy gondolta, hogy Flóra gondjaira bízza a költőt, aki kijelentette, kész nőül vonni a lányt. Flóra azonban épp akkoriban gyógyult fel súlyos mellhártyagyulladásából, és egészségi állapota még nem tette lehetővé, hogy ápolja Attilát. A költő tehát Balatonszárszón lakó két nővéréhez költözött. Flóra november végén meglátogatta, szomorúnak, levertnek találta. Attila átadott neki két verset, hogy továbbítsa a Szép Szóhoz. A versekből mérhetetlen kétségbeesés áradt. Búcsúversek voltak. (Amikor közreadtuk őket, Attila már nem élt.) A következő vasárnap Hatvany Berci levitte autóján Ignotust, Remenyiket és engem Attilához látogatóba. A költő szemeiből szinte minden fény kihunyt, fejét a mellére ejtette. Megpróbáltam fölrázni egy kicsit, elmondtam, hogy ahol csak jártunk Szlovákiában és Csehországban, mindenütt felvillanyozták a versei a hallgatóságot.
– Egyre nagyobb a közönség, sikered van – mondtam.
– Ne tréfálj – válaszolta –, nem kellek én senkinek, haszontalanul élek bele a világba. Tudod-e, hány példányt adott el Cserépfalvi a legutóbbi kötetemből? Alig százat…
– De ne feledkezz meg a Szép Szó olvasóiról! – tiltakoztam. Attila erre csak vállat vont.
Ezután beszéltünk neki a népiesek által létrehozott új politikai tömörülésről, a Márciusi Frontról, amelynek programját némi fenntartásokkal ugyan, de elfogadtuk. Ám Attila mintha csak valami lelki szakadékba zuhant volna, egy árva szót sem szólt. Alkonyatkor, amikor távozni készültünk, úgy könyörgött, mint a sötétségtől és magánytól rettegő gyerek, hogy vigyük magunkkal. Magyaráztuk, hagy a kis autóban nincs elég hely, nem férünk el.
– Legközelebb eggyel kevesebben jövünk, és akkor elviszünk Budapestre – mondta valamelyikünk.
Lehet, hogy mégis helyet kellett volna valahogyan szorítanunk neki?
Beszálltunk. Ő ott maradt, az út szélén, lehorgasztott fejjel. Ezt a képet őrzöm róla most is a tudatomban. Amikor elindult az autó, hátrapillantottam. Attila még mindig ott állt, mozdulatlanul, reménytelenségbe dermedten.
Pár nappal e látogatás után, december elején, felhívott telefonon Ignotus Pál: megtört hangon közölte, hogy barátunk öngyilkos lett. Attila egy induló tehervonat elé vetette magát. Akkor este döbbentem rá, mennyire nem ismerték. A legolvasottabb délutáni lap, Az Est, úgy közölte halálhírét, hogy felcserélte a vezetéknevét a keresztnevével.
A Szép Szó-csoport teljes számban elutazott a temetésre, Szárszóra, hogy búcsút vegyen attól az embertől, aki úgy érezte, nem szeretik, pedig mi és a hozzánk közel állók igazán mindig, mindent megtettünk, hogy kimutassuk szeretetünket iránta. A szobájában, az íróasztalon egy francia nyelvű Victor Hugo-verseskötet feküdt: az oldalon, amelyre Attila rányitotta a könyvet, megpillantottuk az Az utolsó szavak című költeményt. Egy antológiába készült lefordítani Attila.
A folyóirat fő munkatársain kívül csupán néhány jó barát vett részt a temetésen: Hatvany Lajos, Mónus Illés és Szélpál Árpád, a szocialista költő és újságíró, aki rövid búcsúbeszédet mondott.
Attila kórtörténetét s betegségének a pszichoanalízissel kapcsolatos összefüggéseit Eva Brabant összegezte a Le Coq-Héron hasábjain megjelent igen alapos, lelkiismeretes tanulmányában (1939. 84. szám). Joggal hasonlította Attila betegségét Hölderlinéhez. Akárcsak a német költő, Attila is menekült minden stabil helyzet, minden megállapodottság, állandóság elől: félt, hogyha a polgári társadalom magába olvasztja, ez akadályozni fogja az alkotásban. Sorsa azt bizonyítja, hogy legalábbis a betegség kezdeti szakaszában nincs ellentmondás az őrültség és az intenzív alkotókészség között. De tanúi voltunk, amikor Attila olyan mélységes levertségbe süllyedt, hogy az alkotókészséget teljességgel elnyomták az összefüggéstelen képzelgések. A gyógyításával megpróbálkozó pszichiáterek, pszichoanalitikusok szerencsétlen gyermekkorába irányították vissza a tudatát, s a gyermekkor emlékei ihlették nem egy gyönyörű, szívszorító versét. Ezért aztán nem fogadtam el utolsó pszichiátere (analitikusa), Bak Róbert elméletét, aki szerint Attila személyiségében szakadás volt egyrészt a beteg, másrészt a zseniális költő között. Barátságunk első két esztendejében (1930-ban és 1931-ben) csak a lázadó embert, a költőt és a gondolkodót láttam benne. Sose beszélt kamaszkorának két vagy három öngyilkossági kísérletéről. Jól ismertem viszont Vágó Mártát, és rokonszenveztem is vele. Egy időben minden péntek este az ő lakásán tartottuk a Szép Szó értekezletét, Márta önkéntes szerkesztőségi titkárként tevékenykedett. Naplójából, amelyben rögzítette vitáinkat és Attilához fűződő bonyolult kapcsolatának történetét, a már említett könyv kerekedett, ez az én „rehabilitációmnak” a kezdetét is jelentette világosan kitűnik belőle, hogy a kettőnk barátsága Attilával testvéri és felhőtlen volt.
A szerző kérésére korábbi írásának ezt a fejezetét közöljük.