Hű, öregem, ilyet még nem pipáltál, esett neki Miszternek, aki az ünnepség után egyenesen hazajött, és egy felfordított cukrosládán ült a diófa alatt. Szemlátomást verset írt, homlokát kettészelte az a mély, függőleges ránc, ami nála csalhatatlan jele volt az ihletnek. Most, hogy megzavarták, teátrális mozdulattal kiejtette kezéből a ceruzacsonkot, és felemelt mutatóujját apámra szegezte. Bahh!, kiáltott fel, mint Szegletkhőy, az apaszínész a nyári színkörben, amikor rajtakapja darabbeli feleségét a hősszerelmessel. Bahh! Mit érdekelnek engem a rossz galambjaid, szavalta, és összegyűrte a félig teleírt papírlapot, látod, Piki, most elrontottam miattad, kezdhetem elölről, apám azonban nem hagyta magát lerázni. Hát még ha hencseregni látnád, úgy bukfencezik a levegőben, mint egy cirkuszi akrobata, lelkendezett tovább, és röptében elkapta a papírgombócot, amivel Miszter megcélozta az orrát. Ez az igazi téma, erről kéne verset írnod, mondta, és a galacsinnal sikerült eltalálnia barátja fülét.
Tegnap igen, tegnap úszott a boldogságban, mára azonban vége szakadt az eufóriának. Hajnal óta százszor végiggondolta a lehetőségeket, sorra vett minden rokont-ismerőst, latolgatva, hogy kit tudna megvágni, de teljesen kilátástalannak látszott a helyzet. Öregapja, a legbiztosabb pénzforrás, múlt héten elutazott a zsábája miatt valami gyógyfürdőre. Igaz, fukar ember hírében állott, az ilyenről mondták a Sokmalom téri svábok: letolja a gatyáját, mielőtt kiül a ház előtti kispadra, hogy addig se kopjon, ám egyetlen fiúunokájának némi kuncsorgás után mindig adott. Mama is lecsíp néha a kosztpénzből valamit, de most nagyon rosszul áll, a papa munka nélkül teng-leng, és vele együtt Samu is, amíg a nyomdatulajdonosok alá nem írják a bérekre vonatkozó szerződést.
Talán Mancinak lesz egy kis dugesz pénze, derült fel apám, és közben automatikusan megtapogatta az arcát, nő-e már a szakálla. Sajnos, a bőre olyan sima volt, mint egy lányé, nem akadt rajta sehol egy kis férfias borosta. Megmosta alvástól bedagadt szemét, vizet lötykölt a hóna alá, azután felhúzta a szék hátára készített inget, aminek Mama kifordította az elrongyolódott gallérját, és átment az udvaron legkisebb nagynénjéhez.
Öregapja házában, ebben az omladozó méhkaptárban ott élt az egész család: nős és nőtlen nagybátyjai, férjes és hajadon nagynénéi, és apám mindig összetalálkozott valamelyik idősebb rokonával, most viszont, hogy a család feje nem volt itthon, mind szanaszét szaladtak, üres és kihalt a ház, csupán a tyúkok káráltak hangosan a kotárka mögött, és egy ijedt kácsa hápogása visszhangzott a hosszú, oszlopos folyosón. Manci a tükör előtt illegett, hosszú, mézszínű fonatait csavarta éppen a tarkójára, és válasz helyett a fejét ingatta apám kérdésére, mert szája tele volt hajtűvel. Hát nem rémesen nézek ki?, panaszolta, mikor sikerült feltűzni a haját, és utána hadarta el egy szuszra: mostanában kevés a varrnivalóm, nincs egy fityingem se, és ha lenne, se neked adnám, hanem elmennék a formáciába levágatni végre a hajamat, így olyan snassz, már mindenki bubifrizurát hord, nem szeretek tükörbe nézni ezzel a vacak konttyal a fejemen.
Majd ad neked öregapám, le is töri a derekadat, ha meglát rövid hajjal, pircelte apám, hát még ha elmesélem neki, kivel láttalak tegnap a püspökkertben! Manci úgy tett, mintha nem hallaná ezt a szemtelenséget, ami ráadásul igaz volt, és olyan lett az arca, mint a főtt rák, gyorsan kitessékelte a szemtelen kölyköt a szobájából. A női szív tömeglakás-lakás, tömeglakás, mi lenne más, énekelte apám maga által kitalált dallammal a versikét, élete első, eleddig egyetlen, Miszterrel közösen költött költeményét. Ebédre lekváros palacsintát sütök, de neked juszt se adok belőle, szólt utána Manci mérgesen, és becsapta mögötte az ajtót.
A nap mind melegebben sütött, elült a csorda által felvert hajnali porfelhő, és a templomkert olajfáinak fűszeres szaga széles hullámokban bukott át a háztető gerincén, elűzve az istállószagot. Szép nyári nap ígérkezett, ám apámnak nem sok öröme tellett benne, mert ahogy a nap egyre feljebb hágott az égi grádicsokon, úgy fogytak el pénzszerző ötletei, és vitorlázott egyre távolabb a vörös hátú tipler. Ebben a pillanatban úgy látszott, hogy nem is tér vissza többé, és apám bánatosan fogott hozzá a galambház takarításához. A fészkükön ülő tojók, a nyakukat nyújtogató porontyok és a felfújt beggyel páváskodó hímek látványa valamennyire megvigasztalta, a hangos burukkolás és a felröppenő raj szárnysuhogása balzsamként ápolta lelke sebeit.
Mindig itt támadtak a legjobb gondolatai. A galambürülék eltakarítása közben jutott eszébe például a kuplészerű versike a női szívről, amit végül Miszter fejezett be este, a mama krumplis tészta vacsorája után. Miszter félelmetesen jól fogalmazott, és félelmetes mennyiségű ennivalót tudott bekebelezni. Az ember azt várta, hogy majd kidudorodik rajta valahol az a rengeteg grenadírmars, mint kígyótörzsön a lenyelt nyúl, de nem, Miszter ugyanolyan giliszta maradt evés után is, és épp olyan éhes. Metafizikai éhség, azért nem múlik el soha, állapította meg apám egyszer galambház-takarítás közben, és roppant büszke volt a meghatározásra, bár akadtak kételyei a szó jelentésével kapcsolatban.
Ma azonban nem a verseken és nem Miszteren járt az esze, munka közben is a pénzszerzés módjain töprengett. A Nick Carter-történetek kemény fiúi például mindig tudták, hogyan lehet kisebb-nagyobb összeghez hozzájutni. Cinkelt lapokkal biztos a kártyanyereség; a bankrablás vagy az ékszerüzlet kifosztása is könnyen nyélbe üthető egy nagyvárosban. Nem így vidéken, ahol mindenki mindenkit ismer! Itt legfeljebb Irlanda Lujza nénihez ronthatna be egy fejére húzott harisnyában. Pénzt vagy életet!, kiáltaná, és ráfogná a kövér boltosnőre gyerekkori játékpisztolyát, amit Samu faragott neki, és a mama most is őrizgeti, mert soha nem dob ki semmit. Jó lesz ez még valamire, mondja, és elteszi számtalan doboza valamelyikébe a törött varrógéptűt, csorba tányért, repedt lámpaüveget.
Irlanda Lujza néni kezéből kiesne a kacsacomb – reggeltől estig majszol valamit, attól olyan kövér –, zsírtól fénylő szájával hápogni kezdene, mint a kacsái, mielőtt nyissz!, elvágja a torkukat, megőrült maga, Józsika?, és megmutatná a pénzes fiókot, amiben alig néhány fillér árválkodik; a háború óta vége a jó világnak, felírásra vásárolnak sót meg lámpaolajat az emberek.
Apám észre se veszi, hogy múlik az idő, az ótemplom toronyórája tizenegyet üt, és akkor egyszerre kipattan fejéből a megváltó gondolat. Ó, hogy ez eddig nem jutott eszembe, dünnyögi, miközben végigtrappol az üres Hunyadi utcán. Keresztanyja nagy, magasföldszintes háza felé igyekszik, a megyekert oldalsó kapujával átal, a Megyeház utca elején, és útközben az első látogatásra gondol, amikor Mama kézen fogva vezette. A keményfából ácsolt szalamanderes kapunál megállt, én itt megvárlak, fiacskám, és neki egyedül kellett bemenni az idegen házba, ahol ki tudja, milyen veszedelmek leselkednek a magafajta kisfiúra. Sok idő eltelt azóta, de a kapu sárkányai láttán most is inába száll egy kicsit a bátorság, mint elemista korában, pedig a szúrós nézésű asszonyság – távoli, gazdag rokona a mamának – mindig kedvesen fogadja, magas támlás bőrszékre ülteti, és süteménnyel kínálja. Amíg apám a vastag tortaszelettel viaskodik – émelyítően édes vajkrém a tölteléke, felfordul tőle a gyomra –, keresztanyja előveszi pápaszemét, és áttanulmányozza a bizonyítványt. No, ez derék, mondja minden alkalommal, holott az első esztendő színjeleseit egyre vegyesebb osztályzatok követik, ez azonban valamiért nem érdekli keresztanyját.
Persze, mert nem tud olvasni, világosítja fel Manci nevetve, és apám azt hiszi, viccel, de nem, keresztanyja valóban nem ért a betűvetéshez, csupán a pénzt tudja jól megolvasni, az árendát, amit földjei után fizetnek a bérlők. A sütemény után málnaszörp jön, és amikor az is elfogy, következik a lényeg, amiért – bármennyire utálja az egész ceremóniát – minden bizonyítványosztás után bekopog a félelmetes házba, ahol sötét árnyékok ülik meg az elfüggönyözött szobákat, és valahonnan hátulról lábdobogás és kiabálás szűrődik át a csukott ajtókon. Hogy a hangok, amik annyira megijesztik, egy vele egykorú fiútól származnak, szintén Mancitól tudja meg, és azt is, hogy keresztanyja az unokafivéréhez ment hozzá, azért lett hülye gyereke. A vagyon miatt volt az egész, hogy egyben maradjon, aztán ez lett belőle. Próbálnának csak engem így férjhez adni!
Apám kisfiú korában attól félt, hogy ha megharagítja keresztanyját, őt is bezárja egy sötét kamrába, mint azt a másik gyereket, akit sohase látott, és nem engedi vissza a mamához, ezért torkában dobogó szívvel is igyekezett udvariasan válaszolni semmitmondó kérdéseire, és ha iszonyodott is hideg érintésétől, alig várta a pillanatot, amikor keresztanyja csontos kezével megsimogatja az arcát. Ez volt a jeladás a felállásra, ekkor elköszönhetett, és megkaphatta végre a bizonyítványért járó fényes jutalmat, ami idáig a kötényzsebben lapult, az aranykoronást Ferenc Jóska arcképével. Üdvözlöm anyádat, mondta keresztanyja búcsúzóul, és apám úgy ugrott ki a kapu résnyire szétnyitott szárnyai közül, mint akit kergetnek.
A pénzszerző látogatás most is ugyanúgy zajlik le, mint máskor, és amíg keresztanyja kint szöszmötöl a süteménnyel, apám szeme körbejár a félig úriasan, félig parasztosan berendezett szobában, elidőz az ismerős tárgyakon, a fürdőhelyekről hozott, zománcfeliratos, virágos poharakon, a Kossuth-képes porceláncsupron, a királyi pár kettős arcképével dekorált tányéron és a csatatéren haldokló Petőfit ábrázoló olajnyomaton. Feszengve ül a préselt bőrrel bevont széken, szeretne már Kőrösi Pénél lenni, kézbe venni és mutatóujjával finoman megdörzsölgetni a tipler feje búbját, és vinni haza a zsákmányt, a győzelmi trófeát. Elképzeli Samu meglepetését és irigykedő képét, amikor holnap reggel kiengedi a galambokat, és a vörös hím – megelőzve a purclikat –, mint a puskagolyó, kilő a többi közül, azután fáradhatatlanul köröz a hőségtől kifakult égen, majd lebukik és szaltózni kezd. Uram-atyám, ámul majd el Samu, ezt hol szerezted, kisöcsém?
Álmodozásából keresztanyja zökkenti ki. Nesztelenül jön be, leteszi elé a tálat, de nem ül le, mint máskor, hogy megnézze a bizonyítványt, hanem állva marad, és váratlanul beszélni kezd. Te már nagyfiú vagy Józsika, kész felnőtt, komolyabb ajándék való neked, nem egy kis aprópénz, szólal meg. Ilyen, mint ez, emel fel egy selyempapírba csomagolt kis göngyöleget a sublótról, a Palicsi emlék feliratú pohár mellől. Boldogult férjemé volt, a keresztapádé. Ez a fiamé lesz, Jusztina, ha felnő, ezt mondta mindig, amikor elővette – és itt elcsuklott az asszony színtelen hangja –, helyettük majd viseled te, fiam.
Dél volt, a katolikusoknál éppen meghúzták a harangokat, amikor apám kilépett a nagykapun, és a keményfa deszkából kifűrészelt sárkányok kaján vigyorától kísérve elindult haza. Nagyon meleg volt. Hétágra sütött a nap, és a délelőtt felröptetett galambrajok – parányi fehér villanások a kékség tengerében – leszállásra készülődve, lustán lebegtek a város fölött. Apám tudta, hogy a tipler is ott van közöttük, a vörös hátú, amelyik most már biztosan nem lesz az övé, és tehetetlenségében földhöz vágta keresztanyja ajándékát. Kell a fenének ez az ócskaság, morogta, és ettől valamennyire megkönnyebbült, de nem sokáig, mert alig tett néhány lépést, vékony hang szólalt meg a háta mögött: Fiatalember, várjon! Elvesztett valamit. Apám hátranézett, és egy töpörödött kis öregasszonyt pillantott meg, aki nyilván a semmiből került elő, mert eddig egy lélek se járt az utcán. Kénytelen-kelletlen visszafordult, felszedte a csomagot, és fogcsikorgatva motyogott valami köszönetfélét, aztán futva indult tovább, hogy ne kelljen hallgatnia a magában tovább dohogó szipirtyót, ámde hiába sietett, a vénség a nyomában maradt, és a korholó szavak hazáig elkísérték. Fiatalok. Ilyenek ezek mind, csak mennek bele a vakvilágba, nem törődnek senkivel és semmivel.
Na, mennyit kaptál?, nézett ki Manci a nyári konyha ajtaján, mikor meghallotta apám lépteit. Haját hátrakötött delénkendő takarta, és mennyei palacsintaillat fogta körül. Kitől kaptam volna? Honnan veszed ezt?, mordult rá apám, Mancit azonban nem lehetett becsapni. Keresztanyádnál voltál, vagy nem?, folytatta a faggatást. Semmi közöd hozzá, ment tovább apám, és igyekezett úgy tartani a csomagot, hogy Manci ne lássa, de elkésett. Ha megmutatod, amit dugdosol, kapsz palacsintát, villantotta rá nagynénje legcsábítóbb mosolyát, baracklekvárosat. Ugyan, Piki, gyere, ne kéresd már magad!
Apám hiába próbált erős maradni, a konyhából illatozó kísértésnek nem sokáig tudott ellenállni, és mikor meghallotta, hogy bableves is van, beadta a derekát, bár tisztában volt vele, hogy mi következik, úgy ismerte legkisebbik nagynénjét, mint a tenyerét. Kibontja majd a csomagot, szeme-szája kerekre nyílik, és összecsapja a kezét, ó, micsoda ósdi, molyrágta vacak, csak nem ezzel szúrta ki a szemedet az a smucig vénasszony?
A jelenet pontosan így játszódik le a valóságban, ám kiegészül egy bosszantó epizóddal: nénje ráadásul kineveti, és – hiába tiltakozik – fejébe nyomja a naftalinszagú szőrmesapkát. Ez kell neked, Piki, pláne ilyenkor nyáron! Ebben elmehetsz öregapáddal meg Görbe sógorral vasárnap az egyletbe, még azt se kell megvárni, hogy kinőjön a bajuszod! Apám lekapja fejéről keresztapja ünnepi öltözékének díszét, az anyja hasából kivágott perzsabárány prémjéből készült fejrevalót, ami valósággal égeti, és legszívesebben újra földhöz vágná, amikor hirtelen felvillan előtte egy ismerős kép: komor, feketébe öltözött, csizmás parasztok gyülekeznek az ótemplom előtt a hóesésben, fejükön az elmaradhatatlan asztrakán kucsmával. Megborzong, pedig legalább harminc fok van odakint, Manci konyhája meg ennél is melegebb.
Ha a többiek így látnának! Micsoda röhögés lenne az osztályban! Ezt Miszter mondja, vagyis inkább nyögi tele szájjal két nyelet között, és apám, akit elvakított a kinti napsütés, most veszi észre, hogy ő is itt van. Bent ül a konyhaasztal mögötti kanapén – így hívják a városban a régimódi, fa karos padot –, és olyan egyenletes tempóban pusztítja a palacsintákat, ahogyan az öreg kubikosok lapátolnak. Közben elmeséli, hogy tanítványa elutazott, csak a jövő héten lesz itthon, úgyhogy arra a pár napra visszaköltözik Pikiékhez, nyugodt lehetsz, a mamáddal már megbeszéltem.
Manci telemeri apám tányérját, tarkapaszuly egy kis füstölt oldalassal, mondja, és újra visszaáll a sparhelt mellé palacsintát sütni. (Ama bévülről baracklekvárral megkenegetett palacsintáiról írja majd első verseskönyvébe a költő azt az ajánlást, amiért nyolcvan év múlva százezret fizet a róla elnevezett múzeum. Apám!, vigyorog Miszter egy felhőn a mellette könyöklő Pikire, ha ezt tudom, nem állok meg húsznál!)
Amikor az utolsót palacsintát is összecsavarja, Manci beletörli ujjait a kötényébe, felkapja az eddig döglött állatként heverő kucsmát az asztal sarkáról, és arcához simítja. Add nekem, Piki, jó lesz gallérnak a télikabátomra, te úgyse tudsz vele mit kezdeni. Apám bólint, vigye el a nénje nyugodtan, kaszabolja, nyiszitelje szét nagy szabóollójával a göndör, fekete prémet. Igaz, kis elégtétel ez az elmaradt aranykoronásért, a füstbe ment galambvásárlásról nem is beszélve, de mégis elégtétel, bár nincs az a bosszú, ami felérne egy vörös hátú tipler birtoklásának örömével.
Alkonyodik, amikor hazafelé jön Miszterrel a Marosról. Átvágnak a vizenyős, szúnyogokkal teli galériaerdőn – nem győzik csupasz karjukat és lábszárukat csapdosni –, azután felkapaszkodnak a töltésre, ahonnan messze ellátni. Ott fönt, az áttetsző ég alatt megint megjelenik előtte a tél a nyárban: a karácsonyi istentiszteletre várakozó, ünneplőbe öltözött gazdák képe. Nem érti, hogy miért nyugtalanítják, mikor öregapja az utolsó paraszt a családban, minden nagybátyja tanult valami mesterséget, ő meg gimnáziumba jár és egyetemre készül, semmi közöm hozzájuk, meg az asztrakán kucsmájukhoz, gondolja, de hiába próbálja elhessegetni, a kép makacsul visszatér.
Nem kellett volna elhamarkodni, szólal meg váratlanul Miszter, aki néha belelát mások fejébe. Ugyan, mihez kezdenék vele? Egy molyrágta sityakkal!, mordul fel apám. Eltetted volna emlékbe. Ahogy keresztapád mondta: odaadni a fiadnak, ha felnő. Apám gyanakodva néz rá, de Miszter arca komoly, a gúnynak árnyéka se látszik rajta, és erre nincs mit válaszolni.
Szótlanul mennek tovább a síneken. Felettük szikrát vet az Esthajnalcsillag, az újhold kettős kosszarva felágaskodik, a görbülő horizonton a földekről hazatérő parasztok ballagnak. Miszter homlokán mélyülni kezd a redő, és apám mellében megsajdul valami, ami majd szégyenné dagad, amikor később a kapuban összetalálkoznak a bubifrizurás Mancival. Ennyi maradt a kucsmád árából, jól megfizette az ószeres azt a vacakot, fodrászra is telt belőle, csicsergi a nénje, és apám markába nyomja az aprópénzt. Foglalózd le azt a nyavalyás galambot, úgyis összejön az ára valahogy, mondja, de apámnak már nem kell a vörös hátú, és nem látja Mancit se, ahogy kacéran körbeperdül előttük. Na, fiúk, tetszik az új frizurám?