Lászlóffy Csaba

A megoldhatatlan csomó

„a költő hasztalan vonít (…)
lugasok csendes árnyain”

    Ha megszabadít, aki egy velem…
    (Vajon önmagára gondolt?) Tudta, hogy „nem lesz kegyelem”.
    Az alvás újrajátszotta vele, hogy: mily bolondul élt. (Pedig nem is élt.) Tudta magáról, s be is vallotta, hogy: „Száradok, törődök, / korán elöregszem”… És, hogy kórót szorít csak „gyönge szépe” – ha ki forrót akar ölelni, vele „már nehéz lesz”. Őrjöng a tehetetlenségtől (hisz csak a képzelet, a látomás valódi), attól, hogy gyáva ökle „kevélyen, büszkén” sebet ejt („sebet zúz”) s „öldököl”. S közben a költő szíve muzsikálna, és a megálmodott kedvessel „illatos oltáron égve” pirosan beleolvadna „a végtelenségbe”.
    Az utolsó hetekben, órákban a benne élő rémmel hadakozik: „Ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat // ne lugosítsd a savamat // ne torlaszd el a torkomat…” Ez a tehetetlen küzdelem nem ugyanaz, mint a hideg ágyban Judittal összebújó szerető gyengesége, akit földhöz kötött a szegénység hétköznapi, egyhangú nyomorúsága, mert „szenet kell venni” (mint más szegénynek).
    Pedig egy kis játékot ő is érdemelne („Emlékek, kicsi ólomkatonák (…) törökök, búrok, gyűljetek körém!”) – az ólomkatonák szuronyainak döfése nem halálos; védelmet vár a rég eljátszott – vagy sosevolt – játéktól. Farkasszemet néz az ürességgel (önmagával), s nem érti, hogy az égitesteket mi tartja meg pályájukon. (Miféle makacs hit! – ami belőle hiányzik.) A nyolcvanéves Freudot köszöntő versének alaptétele lehetne, hogy: „A szerelembe – mondják / belehal, aki él.” A hangsúly a második sorra esik, nem a szerelmi tapasztalaton van, csak a Freudra való utalások – „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy” – egyik járulékos szava a szerelem; az igazán József Attilá-s itt is az „úgy kell a boldogság, / mint egy darab kenyér”, s a vers befejezésében a halál meg az ölés gondolata utal a rejtett igazságra.
    Akit „a kínhoz kötnek kemény kötelek” és nem leli a csomót, „amelyet egy rántással meg kéne oldani”, az – végső hazardírozásként – boldogságot hazudik, eljátssza a megkísérelt lehetetlent – hogy „Flóra szeret”! – és a külső veszélyt, a kisebb fenyegetettséget –: hogy „meztelen, szép szerelmünk ellen / tankkal, vasakkal fölvonul / az ember alja”. Pedig (vagy épp azért, mert) kétségtelenül, kétségbeesetten félti az életét – ő, aki tudja magáról, hogy: „gyermek a lelkem”, és megriasztja az álnok söpredék, mivel „zsoldos a férfi, a nő szajha / szívüket el nem érhetem”. Erre rímel rá »enyhítőn« a két következő verssor: „Gonoszságuk is föl van fújva, / mégis féltem az életem”… S talán a „megbántott Föld” is ő, melyre feltételes módban (ha!) kihűlés vár.

    P. s. Az idézetek József Attilától vannak, az utolsó – ha nem is a legismertebb – vershelyzeteiből. (Abból az időszakból, amelyikről a költő Összes verseinek első kiadását [CSERÉPFALVI] sajtó alá rendező és utószóval ellátó Németh Andor azt írja, hogy József Attila „viselkedésén, magatartásán nem mutatkozott semmiféle rendellenesség” s „orvosi engedéllyel leköltözködött Balatonszárszóra”. Lám, kortársai, közeli barátai sem tud(hat)tak mindent előre róla!… (A könyörgő hang után – hogy: „ne nyisd meg az oldalamat” – ezzel a döbbenetes képpel szakad meg a vers: „kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka – – –” Egyik utolsó J. A.-töredék.)
    A mottóul kiugrasztott, egymástól messze eső sorok összekapcsolása nem valamilyen posztmodern fogás akart lenni részemről. Még ebben a közösségi hangvételű versében is (A költő hasztalan vonít) a nemzetek, a szellem, a faj, az elnyomás, a jövő, a szabadság ha nem is töltelék-fogalmak, a kínoktól ragyogó égre sakálként vonító költőnek azonban nem véletlenül szúrnak lelkébe, mint durva vastőrök, a csillagok is. A konklúzió a maga számára ugyanaz: „itt csak meghalni sikerül”.