Egy csodálatos történet

Szalay Károly Párhuzamos viszonyok című könyvéről

    Habent sua fata libelli. Ezt a latin mondást valahogy sohasem értettem egészen. A könyveknek is megvan, meglenne a maguk sorsa? Végül is, miért ne? Hisz elolvassák, a könyvespolcra teszik, majd megint előveszik, ha előveszik, kinyitják, becsukják őket, mert unalmas, vagy netalántán sérti a kor szellemét, a közízlést, s ezért az ilyen könyvet el is égetik, mint az inkvizíció – a barbár, a római, a középkori és az újkori – az embert, illetve porhüvelyét. Mert hát veszélyes az ilyen ember. Ezért keresztre, máglyára, vérpadra, bitóra vele. Megérdemli. Mint Jézus, mert hogy Isten fia és a zsidók királya, ő maga mondta, s ez istenkáromlás, Giordano Bruno, mert hogy a Világegyetem végtelen és a Föld csak porszem benne (és akkor mi, a nagy és gazdag hatalmasok mik vogymunk benne? Porszemek a porszemben! No de ilyet!). Vagy Morus Tamás, mert elárulta a királyt, a nagy Anglia nagy királyát (vajon emlékszik-e még valaki a nagy király nevére a profi történészeken kívül?). Vagy akár a mi ötvenhatos mártír miniszterelnökünk, Nagy Imre, aki elárulta a szocialista hazát és a Szovjetuniót (hol van az már: a szocialista haza és a Szovjetunió? Közröhej tárgya mindkettő). De a könyvek! Vajon ezen ártalmatlan, kemény vagy puha fedelű borítóval ellátott papírlapok kötege szintén ilyen erővel rendelkezik, rendelkezne, mint az ember? A válasz egyértelmű: igen. Mert a könyvben ott az ő szelleme. És mint egy nagy írótól tudjuk, az embert (a porhüvelyt) el lehet pusztítani ugyan, de legyőzni nem lehet soha. Mármint a szellemét. Bizonyítja a történelem.
    Ám folytassuk ezt a gondolatsort, mert úgy tűnik, a bölcs rómaiak megint csak fején trafálták a szöget ezzel a mondással is. Igenis, a könyveknek is megvan a saját sorsuk. Mert hát van könyv, mely nem sok vizet kavar, és van, mely sokat, mert korszakot teremt. Például Dante Isteni színjátéka. Vagy Madáché, Az ember tragédiája. És van könyv, melyet rongyossá olvasnak, mint például a Biblia vagy kamaszkoromnak felejthetetlen olvasmánya, az Egri csillagok (tizenvalahányszor is elolvastuk mi kamaszok az ungvári iskolákban, pedig nem is volt kötelező), és van, melyet csak egyszer, mert muszáj, vagy egyszer sem, mert minek, hisz nem ad semmit. De olyan is van, melyet elég csak egyszer elolvasni, és örök nyomot hagy az ember lelkében, és nem felejti talán egyetlen sorát sem. Nekem ilyen könyv volt egyetemi éveimnek egyik kötelező világirodalmi olvasmánya, az Akiért a harang szól (For Whom the Bell Tolls) Hemingwaytől. Csak egyszer, egyetlenegyszer olvastam, talán jó harmincöt évvel ezelőtt (még csak nem is magyarul, hanem talán oroszul, de inkább – azt hiszem – angolul), ám valamiért most is részletekre menően emlékszem rá, úgy felkavart. Itt lakozik a fejemben. Robert Jordán, a kisokos amerikai robbantó mester, és szerelme, Maria, a francoisták által megerőszakolt és kopaszra nyírt spanyol lány (lány, spanyol és egyedül, gardedám nélkül, melyik huszonéves fantáziáját ne izgatná fel?), és kettőjük szenvedélyes, tiszavirág-életű (mert hát mindössze három napig tartott, s aztán közbeszólt a halál) nagy-nagy szerelme. Fent a hegyekben, ketten egy hálózsákban, a csillagos spanyol égbolt alatt. Te jó ég! Mit művelhetett egymással az a két szerelemre éhes fiatal! És Pablo meg csúnya felesége, Inez vagy akárki, ki emlékszik már a névre. De akik életüket adták… „a szent világszabadságért”. Hemingwaynek ez a nagylélegzetű remekműve nekem erről szólt ott akkor Ungváron, a nagy és hatalmas Szovjetunióban, a világ leghatalmasabb ketrecében (körös-körül árammal telített szögesdrót, hosszú-hosszú tízezer kilométereken át, még a tengerek vizében is, nehogy valaki átszökjön hozzánk az elnyomók világából, a munkásparadicsomba), ahol szónokoltunk ugyan a szabadságról és a szerelemről, ám de facto ott mindkettő tiltva volt. Mert a mindent átfogó, hazug és demagóg, de nagyon erős, állig felfegyverzett diktatúrán kívül létezett egy ún. munkásmozgalmi prüdéria is (a definíció Szalayé).
    Ilyen könyvvel, mármint a Hemingwaynek fent nevezett regényével, mely annyira megfogott, mely annyira „a lelkem mélyén szunnyadó és jégpáncéllal borított érzelmeket csákányozta meg” (Kafka is valami ilyesmit mondott; talán), azóta sem találkoztam. Egészen mostanáig. Amikor is Szalay Károly Párhuzamos viszonyok című regényét elolvasván, becsuktam (Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003). 322 oldal mindössze. Vagy inkább, kár, hogy csak annyi. Mert ahogy olvastam – hogy a szerző szavaival éljek –, „vacogott a fogam a gyönyörűségtől”, mint az 1956. októberi diákdemonstráció résztvevőinek is a regényben. S velük együtt lépve, kart karba öltve Budapest utcáin, éreztem, akárcsak ők, a szabadság bódító illatát, mely ott lebegett a levegőben a pesti utcák és terek felett, megült az emberek szívében, kiült az arcokra és ott csillogott a szemekben. Amikor egyet akart minden ember és egy egész ország. Azt, hogy elég legyen már a borzalmakból, a megaláztatásból. Talpra, magyar! Liberté, égalité, fraternité. És velük együtt tudtam, hogy egy ember életében, egy nemzedék életében csak egyszer adatik meg az ilyesmi. Akárcsak egy nagy, egész életre szóló óriási szerelem, mely fáj, marcangol, de boldogsággal tölt el. Vagy a római arénába küldött őskeresztények hite, melyért, ha meg kell halni, hát meg kell halni, mely hit vagy szerelem talán megadatik az embernek ebben a földi életben, vagy talán nem. Nekünk, magyaroknak, megadatott. Éltünk is vele. Megdöntöttünk egy véres kezű diktatúrát, kitessékeltünk az országból egy állig felfegyverzett hadsereget, mely akkoriban talán a legerősebb volt a világon. Egy egész világ csodálattal figyelt, tágra nyílt szemekkel bámult bennünket. Jó volt akkor magyarnak lenni. Nem a mi hibánk, hanem egy újabb kori Molotov–Ribbentrop-paktumé, melynek „megkötése” után Nyikita Hruscsov, kezét elégedetten dörzsölgetve, jellegzetes, „bájos” vigyorával az arcán jelentette ki, még október 23. után néhány nappal, a PB-beli főkolompos társainak, hogy „továriscsi, vengerszkij voprosz resjon (elvtársak, a magyar kérdés meg van oldva). Forradalmunk (ez is) elbukott. De még azzal is, hogy elbukott, olyan sebet ejtett a hatalmas szovjet hidra, a Gonosz, vagy ha úgy tetszik, a Sátán testén, mely végül is alig négy évtized múlva a halálát okozta nekije. Kimúlt, kipurcant a nagy Szovjetunió.
    Hát ezért mondom, hogy Szalay Károly Párhuzamos viszonyok című könyvével olyasmit hozott létre, mely egyszeri olvasás után is mély nyomot hagy az ember lelkében, szívében. Ezért lett bestseller már 1988-ban. S egyáltalán nem azért, mert „részletekben túlságosan tobzódó szekszuális jelenetek” fordulnak elő benne, mint ahogy azt Kolozsvári Grandpierre Emil állítja. Vagy esetleg azért, mert „Szalay Károly a pikareszk regénynek a hagyományait követi” (Pomogáts Béla). Lehet, sőt minden bizonnyal követ valamilyen hagyományokat Szalay, és talán nem is egyet, de ettől még egy könyv nem lesz remekmű. Hogy mégis az lett, annak sok más oka is van. Vizsgáljuk meg őket, mert mint mondtam, a könyv remekmű. Szerintem. Hogy miért? Mert sok minden van benne, ami arra késztet, hogy ezt mondjam. Mindenekelőtt természetesen az, hogy ilyen szép és őszinte könyvet az ötvenhatos magyar forradalomról még nem olvastam. Vajon azért, mert magyarországi íróink nem is írtak és írnak róla, mert félnek ehhez az ún. „kényes” témához nyúlni? És csak úgy szőr mentén vagy demagóg szónoklatokkal tarkítva merészelik említeni: hogy a dicső magyar forradalom évfordulóján így meg úgy emlékezzünk meg a hős ötvenhatosokról és a pesti srácokról, akik életüket áldozták a szabadságért?! Uraim, inkább ne, csakugyan ne mondjatok inkább semmit, mert rossz nézni és hallani. Pláne azok szájából, akik… Szóval, nem tudom.

    Ha Szalay könyvének egészét nézzük, akkor véleményem szerint három fő témát lehet, kell kiemelni belőle. Először is az izgalmas – jó, legyen, pikareszk – történést, mely nyilván valahol mese, még akkor is, ha a szerző hiteles dokumentumokra hivatkozik. Egyébként ezek tényleg hitelesek. Másodszor a politikát, mely a mű eszmei mondanivalójának az alapja. Végül azt a hatalmas szenvedélyt, mely az ötvenes évek szeretetre és szerelemre éhes fiataljaiban, a pesti egyetemistákban élt, és mely a szexuális gyönyörök hajszolásában, a különböző neműek egymáshoz való tobzódó érzéki vonzódásban, a Magyarországon főként Budapestre jellemző és az előítéletektől megszabadult egészséges erotikában nyilvánult meg.

    (1) Vegyük szemügyre tehát először is a mesét, a történést, mely izgalmas és fordulatos, mint egy krimi vagy kalandregény. És miért ne lenne az, hisz főként egykoron szép fővárosunkban, Budapesten játszódik. És Pest, mint tudjuk, az Pest. Olyan, mint abban az ötvenhatos viccben, melyre az idősebbek talán még jól emlékeznek. Amikor két volt pesti barát összefut valahol Párizsban vagy Londonban, mindegy, és megkérdi egymástól: „Hát te, hogy s mint, miért hagytad el az országot?” – „Miért, miért, hisz te is tudod – válaszolja. – Mindig kalandra vágytam, és ezért leléptem” – „És te?” – „Te is tudod, hogy én még tőled is jobban szeretem a kalandot, hát azért.” – „És mondd, mi van Gyurival, a legjobb barátunkkal?” – „Jé, hát te nem is tudod? Az volt mindig a legnagyobb kalandor közöttünk, úgyhogy ő Pesten maradt.” Szóval Pest amúgy is mindig tele van kalanddal. Szalay pedig, akár akarja, akár nem, egy tipikusan „körúti pesti író”, akárcsak Karinthy. Ő mondta. Mint ahogy azt is, hogy maga a város egy nagy kaland. De még mennyire! Az volt akkor is, a negyvenes és ötvenes években. Jó és rossz értelemben is. Hisz a regény főszereplői egytől egyig fiatalok, egyetemisták, friss diplomások, értelmiségiek. És hogy milyenek? Olyanok, mint amilyenekké az élet formálta őket. Értelmiségi fiatalok, nagy dumások. Megszólnak mindenkit, fiút és lányt, öreget és fiatalt, okost és butát, kivétel nélkül. Mindenről van véleményük, irodalomról és művészetről, filozófiáról és tudományról, s nem törődnek vele, hogy ez a vélemény helyes vagy helytelen, rosszmájú vagy elfogult, mert az nem érdekes. A lényeg, hogy legyen önálló, saját véleményük. Ameddig lehet, és nem kell a hivatalos véleményt szajkózni.
    S itt felvetődik a kérdés: hogyan történhetett meg mindez az ezeréves Szent István-i Magyarországon? És Szalay válaszol: egyszerűen csak úgy, hogy idegen szuronyok segítségével a Gonosz vette át a hatalmat ebben az országban. Hogy hogyan, arról részletesen akár a trilógia első kötetéből, a Szerelmes éveinkből is tudomást szerezhetünk. Szalay Károly egy másik könyvében pedig, A sátán helytartójában megrajzolt és korunk Leninjeiben és Rákosiaiban reinkarnálódott Listius Lászlóval is megismerkedhetünk. A gonosz és a sátán alatt pedig, mint Ronald Reagan, mi is a XX. századi kommunizmust értjük, azt a „egyéniséget ölő, szellemet silányító, gerincet törő és tudást boszorkányüldöző ideológiát”, mely még most is „lappang, mint a sunyi kórokozó”, mondja Szalay erről a gonosz eszméről a Párhuzamos viszonyokban. A helytartók pedig azok, akik mindenáron kommunizmust akartak Magyarországon is. Szovjet kommunizmust, vagy talán még annál is rosszabbat.
    Maga a történés pedig arról szól, hogy adva vagyon egy Csarody Kristóf nevezetű úriember, aki már évek óta Párizsban él, és nosztalgiából vagy akármiből, teljesen mindegy, elküldi Hajagos barátjának kéziratát, mely visszaemlékezéseit tartalmazza a negyvenes és az ötvenes évek Magyarországáról. A negyvenes évek végének és ötvenes évek elejének történéseit Szalay Szerelmes éveink című könyvében olvashatjuk (mely a maga nemében szintén páratlan remekmű, nincs hozzá hasonló a magyar irodalomban), az ötvenes évek eseményeit pedig 1956-ig bezáróan a Párhuzamos viszonyokban, ebben, a főként az 56-os magyar forradalomnak (amit Szalay már jóval Pozsgay Imre előtt is népfelkelésnek nevezett) mesteri módon hiteles ábrázolása miatt csodálatosnak nevezhető gyönyörű regényben.
    Amit pedig Csarody kéziratában elmesél, az dióhéjban a következő.
    A regény ott kezdődik, amivel a Szerelmes éveink befejeződött: Udvari Gabit, a megtestesült echte pesti úrilányt, akibe minden fiú szerelmes (és főként Csarody), valamint családját, kitelepítik, mert burzsuj család, népellenség (értsd: értelmiségi). Csarody az első fejezet első oldalán még kezét s lábát elhányva rohanna hozzá, vad szerelemtől, féltékenységtől meg nemi vágytól gyötörten, mert hogy (egy kis ízelítő Szalay stílusából) „a félhomályban Gabi aranybarna combjait látom, amint a hasán fekvő parasztlegény derekát igazgatja az ölébe, és apró sikolyokkal és csípője rángatozó dobálásával úgy hullámzik a nyögdécselő fickó alatt, mint a delfinúszó”. De valahogy aztán Gabi elfelejtődik, és szinte meg sem említődik a regényben (sic transit gloria mundi), mert kezdődik… A nagybetűs Élet: a mindennapos kemény harc az egzisztenciáért, a megélhetésért, az életben maradásért, és kezdődnek az új szerelmek, melyeknek mozgatórugója, egyetlen célja mai szemmel nézve hihetetlenül önzetlen. Egyik partner sem vágyik a másik pénzére, lakására, szabad idejére, életére, hanem csak egyvalamire: a testére, a szexuális kielégülésre és kielégítésre (Csarodynál pl. Judit, Juliann, Aranka és az a húszvalahány – hm! – névtelen nő, akiket kéziratában említ). Miért lenne hát az ilyen szerelem „csúnyább”, mint az, melyben csak a pénz, az arany, a minél szebb lakás, az autó, a külföldi luxusnyaralás a domináns. És miért kell azt mondani éppen az ilyen íróról, mint Szalay, hogy sikere csak „a politika és a sex (sic!) ügyes adagolásának” (Gömöri György) köszönhető? Nem inkább annak, hogy jó író, aki őszintén beszél olyan kérdésekről, melyek húsba vágóan érintenek nemzedékeket, fiatalokat és időseket egyaránt? Vagyis a szerelem, a szereleméhség. És ami vele jár, a szex. A testiség, a test, mely képzőművészetileg is gyönyörű. De bűn ez, irodalmi sarlatánság, amit szemére kellene vetni?
    Ám folytassuk a mesét. Summa summarum Csarody kiügyeskedik magának egy állást egy csepeli gyárvárosi iskolában, és végzi a dolgát. Rendre összeütközésbe kerül a hatalmasokkal (Fenyves, Dénesi, Halupka, aztán Gellért Gellért, aki a könyv végén már forradalmár). Szóval, Csarody is lelkesedik, szónokol, vitatkozik, párttag lesz, mert hisz „az eszme tisztaságában” (manapság az ilyenre azt mondják: „hülye”). Majdnem ez lett a veszte. A könyv végén az egyik forradalmi csoport egy razzia során megtalálja párttagsági könyvét, és majdnem falhoz állítja, mert „disznó kommunista”. Életét a Corvin köz egyik hősének (Szalay nem mondja, hogy ki, de én Pongrácz Gergelyre tippelek) köszönheti, aki nem engedi, hogy kivégezzék. A forradalom leverése után egy ideig céltalanul téblábol és bolyong a ripityára lőtt fővárosban (köszönjük nektek, szovjet testvérek, a testvéri segítséget), aztán egy hideg hajnalban „G. Jóskával, a festővel egy leffegő ponyvájú teherautón” átvág a határon. És ott… Erről már nincs is mit mesélni. Mint tudjuk, idegenbe szakadt hazánkfiainak a túlnyomó többsége egyáltalán nem bánta meg, hogy átvágott a határon. Ám üldözte őket sokáig „a szocialista haza megvetése”. Igaz, ez a megvetés hajbókká változott, amint a disszidensek egyike-másika egy kis baksist is hajlandónak mutatkozott „a szocialista hazának” könyöradományként fizetni. Ó temporá, ó móresz! Mint ahogy Jago mondja Rodrigónak az első felvonás végén: Put money in thy purse (Az erszényedben elég pénz legyen – Kardos László fordítása), hogy én is használhassam. Ó, te szép Kádár-korszak!
    Persze, ez mindössze egy rövid összefoglalója a történéseknek. Mert a könyvben rengeteg van belőlük, és csak úgy váltják egymást az izgalmasabbnál izgalmasabb jelenetek. Például, ahogy Csarody kijátssza Fenyvest, és fővárosi állást szerez magának, amikor pedig még a diplomája is veszélyben van. Vagy Guzmics Alajos átverése, ha Csarody netalántán soron levő nagy szerelmével, Arankával akar hálni; vagy Csarody próbálkozásai „emberszabásúvá” tenni a magyarországi szocializmust, s ezért úttörő újságot szervez, amit betiltanak; lavírozásai Tódor és Juliann között, mert hát a férj a barátja, akit lelkiismerete nem enged átverni, ám Juliannt azért akarja, de még mennyire. Továbbá ügyeskedései, hogy nőt kapjon, még akkor is, ha azt a nőt „mindenki megerőszakol”, stb. Mindez, s ebben igaza van Pomogáts Bélának, csakugyan a pikareszk regény fordulataira emlékeztet (Fielding Tom Jones-ára például). Ám maga a történet Szalay fanyar, kissé cinikus és csipkelődő humorát, mikszáthos mesélő kedvét is bizonyítja, ami egyáltalán nem pikareszk, hanem inkább realista (ezt az iskolában is tanultuk) és annyira pesti.
    (2) Következzék most a második fő téma, a politika, a történelem.
    Nos, ezen a területen Szalay Károly úgy mozog, mint a hal a vízben. Teljesen otthon van. Hogy miért? Érthető. Idézek néhány sort életrajzából: „Sz. K. író, történész, kandidátus. Magyar–történelem szakos tanár. A katedrán töltött éveket követően aspiráns, majd kiadói szerkesztő (Szépirodalmi Kiadó, Magvető). Több ciklusban a TV szerkesztője.” És mint ilyen, ez már nem idézet, óriási általános műveltségre, történelmi ismeretekre tehetett szert. Azt a kort, amelyről írt vagy írni szándékozott, alaposan (meg)ismerte. Vonatkozik ez a Párhuzamos viszonyokra is persze. Azon túlmenően, hogy ezt a kort személyesen is átélte, megtapasztalta. Innen tehát az abszolút hitelesség. S a kérdés itt egyáltalán nem az, kinek az oldalán áll, mert az egyértelmű, mint ahogy az is, hogy becsületes, tisztességes magyar ember nem is állhat a másik oldalon, a szovjetbérencek: Rákosi és Gerő, az ávéhá és a karrierkommunisták oldalán, hanem az, hogyan is látja ő, a szépíró, a történész, a tudós ezt a kort és ezeket az embereket, és hogy látásmódját hogyan tudta ebben a regényben is megfogalmazni.
    A válasz: hitelesen, kegyetlenül, maró gúnnyal és már-már bulgakovi iróniával és szatírával, ugyanakkor eredeti pesti humorral fűszerezve, az egész rendszert és képviselőit egyaránt kiröhögve. Emberségére vall, hogy nem tör egyértelműen pálcát felettük, illetve azok felett, akik bekapták a maszlagot, vagy csak úgy gondolták, hogy szél ellen nem érdemes pisálni, mert… S ezért inkább odaálltak Rákosiék szekerét is tolni (Saca, Gellért Gellért, maga Csarody és a többi tévelygő), és azt mondja: létezik egy keresztényi szeretet is. Gyakoroljuk tehát! Ne akasztgassunk! Igen, mondjunk ítéletet, de emberi és keresztényi módon. Mert a gyűlölet csak gyűlöletet szül, s abba meg bele lehet fulladni.
    Természetesen Szalaynak, mint a nagy humanistáknak általában, tökéletesen igaza van. Csak azt sajnálhatjuk, de nagyon, hogy a forradalmunkat leverő és aztán, mint a sáskák, országunkba beözönlő szovjetek, valamint bábjaik, ennek a szemléletnek nem voltak éppen a hívei. No de ezen nincs mit csodálkozni: munkásököl vasököl.
    Egyébként, aki Szalaynak nem hisz, mert hogy esetenként kegyetlenül torz és visszataszító képet mutató tükröt tár az olvasó elé annak a kornak visszásságairól, inkvizíciós tobzódásairól, és főként a ma már általános közröhej tárgyát képező bunkóságáról (röhejnek röhej, ha nem lenne olyan kegyetlenül szomorú, egyéniséget romboló stb. lásd fentebb), az nyugodtan látogasson el a Terror Háza Múzeumba. Andrássy út 60. A Szalay által megfestett korban ez a ház másvalamiről volt hírhedten hírhedt.
    (3) A harmadik téma tehát a szex (mely tobzódik), a szerelem, a szenvedély, amiért Szalaynak egyes kritikusok jól a nyaka közé csördítettek. A kérdés mindössze annyi (bélapátfalviasan, emelkedő hangsúllyal): jogos volt-e? Mármint ez a nyaka közé csördítés.
    Az én válaszom, hogy nem. Először is, megint csak az én szerény véleményem szerint, Szalay „túlságosan tobzódó szekszuális jeleneteinek” minden bizonnyal elfogadhatónak látszó magyarázata a hivatalos „munkásmozgalmi prüdéria” elvetésében keresendő, annak, a szovjet irodalomból, filmművészetből (Eisenstein) származó prüdériának az elvetéséből, mely tilalomfát állított minden nemi közelséget sugalmazó tárgy, jelenet, természetes emberi viselkedés bemutatása elé. Olyannyira, hogy például a képzőművészetben egy szerelmes pár a kultúrparkban árnyas fák alatt, no, mit gondolnak, mit csinál? Bingó: hát persze, Vlagyimir Iljics Lenin Anti-Düringjét tanulmányozza, méghozzá ellenfényben, amitől az őszi falavelek csak úgy csillognak és villognak. Hát nem gyönyörű? Vagy, hogy a szocialista filmművészet egyik remekéből vegyek egy példát, amikor egy gyönyörűséges holdvilágos és csillagfényes éjszakán a Csapajev-hadosztály két főhőse, Petyka, a pucer, és Ányka, a puljemjotcsica (a gyengébbek kedvéért: géppuskáslány) épp a „gaz” fehérek ellentámadását várják a géppuskafészekben hasalva, kedves szavakat sustorogva egymásnak (Ányka, hogy te milyen szép vagy, Petyka, te sem vagy kutya, stb.), és mit ad Isten, Petyka megfogja jobb kezével Ánykának a…, dehogy a micsodáját, hová is tetszenek gondolni, hanem csak a bal kezét. Erre Ányka szikrázó szemekkel rácsap Petyka kezére, és kommunista erkölcsösségének teljes tudatában sziszegi, az es-eket szinte esz-nek ejtve, mint egy vipera: „Ti szto obo mnye dumájesz, Petyka?” (Te mit képzelsz felőlem?) Jó, jó, elismerem, sarkítok kissé. Tudom, hogy a magyar irodalmi hagyomány e két irányzat közül egyiket sem preferálja, de azért az ötvenes és a későbbi évek magyar szocreálja – szovjet hatásra (előírásra) – sem „tobzódott” különösképpen „szekszuális jelenetekben”.
    Másodszor, vegyük végre észre, hogy semmi esetre sem Szalay az ún. „pornográf” világirodalomnak az egyetlen és ezért megvetni való képviselője. Az eredetileg pap Rabelais-t meg Maupassant-t szokták úgy emlegetni, hogy csak tizennyolc éven felüliek olvashatják. Ám rajtuk kívül akad még egypár ilyen „mocskos szájú” (azaz pennájú) író. Létezik például egy világhíres Henry (nem Arthur) Miller (Ráktérítő Baktérítő, stb.). Említhetném akár Shakespeare-t is, akinek bővérű reneszánsz kiszólásait sok esetben le sem merték fordítani magyarra. Vagy Émile Zolát, akinek A hajsza című és vérfertőző jelenetekkel „részletekbe menően” tarkított regényét épp a napokban olvastam újra, szent borzadállyal. De említhetném Dosztojevszkijt is, akinek minden írását át- és átfűti az orosz (még cári) erotika. És tudják-e a magyar irodalomtörténészek (ez csak költői kérdés, mert persze hogy tudják), hogy Dosztojevszkij Bjeszi (Ördögök) című regényének magyar fordításából kimaradt az utolsó, kilencedik fejezet, mert anno dácumál az orosz cenzúra sem engedélyezte kinyomtatását, mert hogy hát… tömény pornó.
    És ha mégis elmarasztalnánk Szalayt „tobzódó és részletekig menő szekszuális jeleneteiért”, akkor mit tegyünk azzal az íróval, aki ilyesmiket vet papírra, mint „hogy a férfiakat fölizgassuk akkor ha meg akarja csókolni a fenekemet…”. Az idézetet tovább nem folytatom, mert a magyar nyomdafesték még ma sem igen tolerál ilyen „disznóságokat”. Még ha az idézet – enyhén szólva – meglehetősen gusztustalannak tűnik is, azért ne siessünk rögtön ítéletet mondani. Először is, ez egyáltalán nem az egyetlen és a legvaskosabb idézet a könyvből, másodszor pedig: a szerző James Joyce, a XX. század EGÉSZ irodalmának meghatározó egyénisége. Ma ezt már senki sem tagadja. Sőt, most már az egész mélyen vallásos, a főként katolikus (de a protestáns is) Írország büszkén, igaz csak 1960 (!) óta vállalja Joyce „aberrációit”. Nem úgy, mint korábban. Márai Sándor pl. olyan ledorongoló kritikákat írt róla, hogy no. És nemcsak Márai. No persze, Joyce nemcsak azért nagy, mert ügyesen adagolta a szexet, a politikát és a többit. Nagyságához az adagolásnak semmi köze. Azt másutt kell keresni. Akárcsak Szalaynál, aki azt is el kívánja mondani „pornográf” jeleneteivel, hogy juventus ventus. Vagyis, amíg az ember fiatal, mindenekelőtt a szerelem érdekli, ami – akárhogy csűrjük és csavarjuk – mégiscsak az élet alfája és ómegája. Nincs élet szerelem nélkül. Akár tobzódunk részleteiben, akár nem. Akinek pedig nem tetszik, hogy az élet már ilyen, az akár nadrágot is húzhat a zongora lábára, mert a láb máris valami kétértéműséget sugall. Ám két ember szerelmi kapcsolata akkor is az élet alapkérdése marad, a zongora lábára felhúzott bugyival vagy anélkül. S aztán jöhet az összes többi (alap)kérdés, akár értelmiségi szinten is, a legmagasabb fokon: a politika, a tudomány, a művészet, a sport és aztán… minden földi hiábavalóság.

Ortutay Péter