Valóság és mítosz

    Nota bene. Szeretem faggatni azokat a verseket, amelyek nehezen adják meg magukat az olvasónak, amelyek titkokat rejtegetnek.
    „Hölderlin vascipői”: első hallásra szürrealista ötlet. Mintha Lautréamont híres mondásának akarna megfelelni: szép a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon. Valójában: utalás Friedrich Hölderlin befejezetlenül maradt drámai műveire, az Empedoklész halálára (ennek két változata is van) és az Empedoklész az Etnánra. A drámai cselekmény végkifejlete mindegyik variánsból hiányzik, de a német költő tervezetet írt műveihez (Vázlat az Empedoklészhez), így ebből s az ókori filozófusról fennmaradt mondából fogalmat alkothatunk róla, hogyan képzelte el hőse halálát.
    Empedoklész (Kr. e. 490–430) szicíliai filozófus, költő és szónok, akinek kozmológiája mitológiai elemeket is őriz. Hölderlin drámatöredékei szerint ráébredt, hogy az istenek és az emberek közt áthidalhatatlan szakadék tátong. Úgy gondolta, az élet egyetlen értelme, hogy azonosuljon a természet és a kozmosz mindent betöltő erőivel, vagyis az istenekkel. Üdvözítő felismeréseit meg akarta osztani az emberekkel, Agrigentum lakóival. (A szicíliai város neve ma Agrigento; mellette egy kisebb település, Porto Empedocle a filozófus nevét viseli.) A városiak azonban méltatlanok voltak tanításaira, mulandó s nevetséges dolgokért rajongtak, és kiközösítették maguk közül a bölcset. Empedoklész az Etnára költözött, hogy remeteként folytassa vallásos szemlélődését. A város polgárai megérezték gyarlóságukat, bánták viselkedésüket, és követséget küldtek hozzá, hogy kiengeszteljék. Ő azonban hajthatatlan maradt. Visszavonhatatlan döntést hozott – az Etna lángoló kráterébe vetette magát, hogy az isteni őselem, a tűz eleméssze testét, lelke pedig visszaszálljon az égiekhez.
    A drámai cselekmény nagyjából a filozófushoz fűződő ókori mondához igazodik, de az értetlen emberek és a fennkölt gondolkodó ellentétét, illetve a drámahős megdicsőülését romantikus német lírikushoz és személyes alkatához illően képzelte el Hölderlin, s a saját lelki igényeihez igazította. E művével is a nemzeti költő és a világköltő különös egysége jött létre: Hölderlin úgy vált a németség reprezentatív költőjévé, hogy amennyire csak lehetséges, azonosult az eszményített görögséggel. Ugyanez természetesen fordítva is érvényes: úgy lett világköltő, hogy betöltötte a német költő hivatását. Mi, magyarok szívesen vonunk párhuzamot közte és Berzsenyi közt, aki Horatiust idézve, dunántúli szülőföldjét és birtokát Itália termékeny lankáihoz hasonlítva és mitológiai istenekkel népesítve be, az ókori Róma világát idézte maga köré, ugyancsak átszellemült, antik formájú verseiben.

    A hagyomány áthangolása
    Mottó: Lávába kóstol, aki ma csókol, és ő maga is
    tűz lesz, de tarajos tűz lesz elsusogott szava is.¹

    Ahogy a romantikus Hölderlin a görög múltat, úgy tartja példaértékűnek Nagy László a németek nagy költőjét. Hölderlin látnoknak, vátesznek tekinti az igazi költőt, kiválasztottnak, aki képes megteremteni a kapcsolatot az isteni lényeggel, amelynek jelenlétét a természet jelenségeiben érzékeli. A német lírikus leggyakrabban használt természeti képei (amelyek részben megfeleltethetők Empedoklész kozmológiai őselemeinek) hasonlítanak Nagy László képeire. A tűz, a fény, a nap, a szél, a felhők, az ég, az erdő és a mező, a fák gyümölcse és – igen jellemzően – a virág minduntalan felbukkan ódáiban, himnuszaiban, dalaiban. Nagy László ezért szólítja meg a világlíra e szelíd megszállottját négyszer is így: „Virág”. (Legrégibb, töredékes virágénekünk, a Soproni virágének kezdődik „Virág” megszólítással.)² Itt nem a „Fölveszem kardom, sisakom”³ költője, nem a Szent György-ös Nagy László szól – leteszi a fegyvert: „elindulni az Etnára, Virág, / a hamuhoz, ahol már nem a kard / ragyogása szép”. A Virág a kard ellentéte: emez a szelídség, amaz a harc jelképe. Nagy László a maga küzdelmesebb alkatával ellentétes világirodalmi alakban mérlegeli a még reá váró utat, és az önkéntes megsemmisülés példáját szemléli a nagy előd sorsában. A békesség, a kedvesség és a gyöngéket pártoló szeretet éppoly fontos alapeleme Nagy László költészetének, mint a küzdés, attól függően, kivel áll szemben. Ebben az ódai hangoltságú, de sifre-szerűen áttételes versben az éterikus német költőt megtestesítő virág oldalára áll, átellenben a karddal.
    Mint Hölderlin és a görögök világa közt, ugyanúgy Nagy László és a német romantikus közt is óriási az alkati eltérés. Magától értetődő, hogy mindketten a saját koruk, szülőföldjük, nemzeti és nemzetközi környezetük fiai, más-más determinációval. Hölderlin vallásos vidéki értelmiségi, aki ifjúságában sóvárog a távolban lezajló franciaországi változások után, és élete végéig a görög kultúráért rajong, azt szeretné meghonosítani némethonban. Nagy László számos bukott forradalmi mozgalom vesztese – közvetlenül az 1945 utáni demokratikus átalakulásé, a NÉKOSZ-ifjúságé s az 1956-os szabadságharcé –, aki a maga áttételes kifejezőeszközeivel a vereségben is vállalja és céljának vallja, hogy a művészi cselekvés küzdőterén győzelemre viszi eszméit. Szellemi rokonai azok a költők és művészek, akik az ál-racionalista marxista államvallással szembehelyezkedve, a mágikus népi és őskultúrák nyomán haladva teremtenek újszerű, ihletett, vitalitástól feszülő költészetet. A görög hagyományból az orfikus líra és (a nietzschei tipológia alapján) a dionüszoszi költészet modellje vonzza. Az újabb irodalomból főként romantikusok és modernek – elsősorban szimbolisták és szürrealisták – közt leli meg szellemi elődeit és társait, szövetségeseit.
    A „vátesz” szelíd változatát fedezi föl magának Hölderlinben, aki azzal a szándékkal ír, hogy „legyen törvény a Szent Betű” (Patmosz) a gyarló és közönséges gyakorlati élet fölött. Közben tisztában van vele, hogy a költőváteszt már a XIX. század elején is jócskán anakronisztikusnak tartják a klasszicizmus és a realizmus hívei, valamint a kései felvilágosodás prófétái, akiknek hiú mindentudását zavarja az irracionális megvilágosodás művészete. Nagy László éppúgy dacol ezzel a korlátoltsággal a maga korában, ahogy százhetven évvel korábban Hölderlin. Tiszteli a német klasszikus közhírré tett, evangéliumi elhatározását, hogy a majd’ másfél évezreddel korábban élt görög filozófus-költő, Empedoklész nyomán inkább azonosuljon egy valószínűleg elérhetetlen, eszményi vágyképpel, mint hogy megfeleljen kora és környezete alantas igényeinek, a talmi érdekekkel és kicsinyes hatalmi viszonyokkal átszőtt társadalom elvárásainak. De a leegyszerűsítést elkerülendő, inkább magának Hölderlinnek adom át a szót a romantikus költő indíttatásainak jellemzéséül. A drámahős Empedoklész „…halálos ellensége minden egyoldalú életformának, s így a valóban szép viszonyok közt is kielégítetlen, nyugtalan, szenved, csak azért, mert ezek különleges [vagyis az emberek számára elérhetetlen – A. J.] viszonyok”. A filozófus szenvedése feloldhatatlan, mert a szépség s az isteni lényeg nem tölti be környezetét, mert az emberi társadalomból hiányzik „a minden élőt átfogó együttérzés nagy akkordja”, a hiánytalan „szeretet”, mert nem élhet „olyan szabadon és kitárulón, mint egy isten”, s mert köti az „időbeliség” korlátozó törvénye.⁴
    Hölderlin drámáját és költeményeit olvasva észrevehetjük, hogy a költő világnézete és életérzése nem pusztán panteista és nem csupán társadalomkritikai természetű, hanem jócskán létkritikai is. Az istenek a teremtés után magukra hagyták az emberiséget, ezért különleges ihletettség, átszellemültség és a hívságokról való lemondás szükséges ahhoz, hogy a kiválasztott, a lángelme, a költő-próféta (a látnok, a vátesz) a szépség útján közelebb jusson az olümposzi hatalmakhoz. Hölderlin ideái közt centrális szerepe van a szépségnek – művészete (kortársai közül Novaliséhoz, Caspar David Friedrichéhez és számos zeneszerzőéhez hasonlóan) szent őrület és szépségvallás. Nagy László méltán áldozott neki ódai hangú verset, akárcsak a modernek közül Adynak, Krúdynak, Csontvárynak, Egrynek, Mednyánszkynak, Bartóknak vagy József Attilának. A „felvilágosodás” költőjét, Csokonait is úgy szólítja meg, mint aki a lehető legprofánabb módon „írva” is arany szívek nyomát hagyja a hóban, akinek „versléptei érnek annyit, mint a helikoni birtok”, s akit a szárnyas ló „fölvesz gyöngygerincére”. Versei „lángoló fülemülék”-ként „menekülnek az égő rózsalugasból”, a rokokó csecsebecsék világából, és „Lilla helyett a legszebb nőt imádta: Európát”.⁵

    A vascipők. Nagy László verse kitalált, pontosabban szürrealisztikus képzettársítással létrehozott relikviára épül. A mitizált irodalmi hősről, Empedoklészről a dráma szerzőjére, Hölderlinre viszi át a képzeletbeli tárgyat: az Etna tölcséréből kitörő láva a német költő cipőit veti ki, amelyekre ráégett a vulkáni vas-magma. A látomás az abszurditás síkjára emelkedik és szatirikus töltést kap: a hatalmasra nőtt vascipőt csak csigasorok segítségével tudják társzekérre emelni Tübingen bölcsei (elképzelhető, hogy Nagy László itt Hölderlin ifjúkori filozófus barátaira, Hegelre és másokra is utal), hogy elvontassák a városba, ahol majd az ereklye csodájára járhatnak mindazok, akik életében kiközösítették maguk közül a látnokot.
    A mágikus-modern költő lélekben találkozik a versnél kétszáz évvel korábban született romantikussal, amikor a vers zárul: „…lépegetni vassá szeretett cipődben / ki tudna? Csak a szellemed, Virág”. (A metafora csak hosszas magyarázattal bontható elemeire, de azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a vemhüktől duzzadó állatokra utal a „naggyá szeretett” jelző.) A szürreális kép azt a hatalmas ellentétet feszíti a végletekig, amely a szellem világában élő, azaz nem e világra való német romantikus lénye és a realitások, praktikumok között fennállt.
    Megkockáztatom, hogy az elképzelt vascipőknek van közük Nagy László személyéhez is. Egyik lábán gyermekbénulása⁶ miatt járógépet használt, és tudta, mint jelent a hatalmas fantázia szárnyán magasba emelkedni tudó szellem és a keservesen nehézkes földi járás közt a különbség.

    A példaadás. Hogyan is értendő a versben a „példaadás”? Nagy László verse a fennebb már említett lelki-szellemi rokonok, elődök közé helyezi Hölderlint, de a példaadás és a megható nagy sors szót ironikusan használja. Nem a maga, hanem a tübingeni „bölcsek” nevében mondja. Ők akkor ünneplik a közülük kiemelkedő művészt, amikor már nem kell követni tanításait és költői világmagyarázatait, elég, ha időnként megkoszorúzzák sírját, és szép, okos szavakkal, esetleg némi bűnbánattal megemlékeznek róla, aki életét látványosan feláldozva vonta le művészetének és bölcseletének végső konzekvenciáját. Nagy László számára azonban Hölderlin nem úgy példakép, mint akinek végzetes ugrásában kellene gyönyörködni, mint valami mutatványban („már tapsolnak is / látván a tündércipőket a mélyből / kifújva”). Esztétikai-etikai példa, a szépség, a természet, az ártatlanság és az éteri Költészet megtestesülése: „Virág”. Nagy László szeretettel, szinte becézve idézi meg a szerencsétlen sorsú, ifjúkorában megtébolyult költőt, aki százszor különb volt a józan és számító tübingenieknél, kikben akkor ébredt föl a lelkiismeret, amikor prófétájuk már halott volt.
    Mindezekből talán kiviláglik, hogy a Hölderlin vascipői mennyiben szól Empedoklészről, mennyiben Hölderlinről és mennyiben Nagy Lászlóról.
    A magyar költő tanúnak hívja elődeit önmaga mellé, a szépség képviseletében.

Alföldy Jenő

¹ Nagy László: A vasárnap gyönyöre (Nagy László Összegyűjtött versei. Magvető, 1988).
² „Virág tuggyad: tőled el kell mennem, / és teíretted kell gyászba ölteznem.” (1400 körül)
³ N. L.: Himnusz minden időben, l. az 1. sz. jegyzetet
⁴ Az idézetek a Hölderlin (Versek – Levelek – Hüperión – Empedoklész) című kötetből valók (Előszó az Empedoklészhez. Magyar Helikon, 1961).
⁵ N. L.: Furcsa vitézi versezet, l. Az 1. sz. jegyzetet
⁶ N. L.: Életem, l. az 1. sz. jegyzetet