Mindennapi miértek

(Szécsi Margit: Birodalom)

    Aligha indulhatunk el biztosabb irányban egy verseskönyvben, mintha a legnagyobb versek felé megyünk, Szécsi Margit új kötetében két ilyen – nemcsak terjedelmével mért – nagy vers van: az Imák és a Madár-e az Denevér. Az elsőt Kondor Bélának, a másodikat Kassák Lajosnak ajánlja. Minél többször olvastam el ezt a két hosszú éneket, annál inkább éreztem, hogy Szécsi Margit keserves korszakhoz jutott el. Nem azért mondom ezt, mintha többi verse mást mutatna. A kisebb, rövidebb dalok is végletes következtetéseket sugároznak rám, mint valami hasadóanyag.
    Ezért tartom magam elé könyvét a legnagyobb figyelemmel.
    Valaki megszenvedi a létezését, kereszten lóg, azt kiáltja: Éli, Éli, lamma sabaktani? És én ne rettenjek meg, ne halljam ezt a kiáltást? Hiszen az én helyemben, az én létezésemért is kiált! Más könyve első énekében azt olvasom: Forgolódom a világ nagy ágyán / széteső fénnyel akár akár egy nemzet” (Álmatlan gyöngy-moréna). Nemzet, hát nemzetnek képzeli magát? Akkor meg is fordíthatom: a nemzet is úgy forgolódik a világ nagy ágyán, mint Szécsi Margit. S nem pillanatnyi azonosítás ez, végigkövethetem ezt a személyiség és közösség közti azonosulást az összes versen. Az Imákban már boncolókéssel vizsgálja meg, bizonyítja be, mennyire igaz, véres ez a forgolódás: „S dohány meg ital – ez maradt nekünk, / dohány meg ital meg a szomorúság, / hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.” Csak a földből? Halálként vagy életként? – kérdezem magam, mert mind a kettő lehetséges, és nemcsak a verssor szándéka szerint, de életünk valósága szerint is, Szécsi Margit nem áll meg, hogy kegyetlen Miatyánkját ne kelljen hallgatnunk. Folytatja és még fájdalmasabb részeinket érinti késével. A föld és a halál után lejjebb száll a mindennapokba, azt kérdezi: „Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk, / akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult?” Mi erre a válasz, ha nem újabb kérdés, amit a vers indulatával, pontosságával tehetek föl magamnak: vajon munkásruhában, szegénységben védett-e az ember ellentéteivel, abszurditásával szemben? Van ilyen létezésméretű védőruha? S minél tovább suhog ég felé ez az ima, annál inkább tudom; nincs, hogy nem lehet, és Margit verseinek igazsága, ami több akár esztétikai hiteleknél is, éppen ez a szembenézés, belehasítás a szép felületek csillogásába. Ami mögött ott ez élet eleven vére is, de ott a sötétség, kétségbeesés is: az ellentét, sőt, az ellentmondás, ami minket angyalokból disznókká torzíthat, külön és közösen.
    Közösen: férfiakat és nőket, Margit ismeri jól mind a két tábort. S most, amikor azzal a férfival beszél, akit a legjobbak, legragyogóbb szárnyúak között tart számon, a szokásosnál is élesebb fényt bocsát mindkét nemre. Egyik sen menekülhet meg saját kelepcéjéből, tehetetlenségéből és látszat-létéből, mert a férfiak:

„a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik?
A férfiak? Avagy a női hölgyek,
a spinkulák, Samu, a spinkulák,
akik a kegyed képein
töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának
s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján,
akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak
miután leszerepeltek mint kísértők –
Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra,
vénségre fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra,
hályogos képernyő-látomásra, szellemi színvakságra –
ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen?”

    Itt önmagát is szólítja a költő, nemcsak a festőt, önmaga is föllázad a közös tehetetlenség ellen, amit sorsnak nevezünk, hogy szebben hangozzék. Ki szállt ilyen fekete hangon szembe létezésünk korlátaival a belső képe és a külső torz alak közti elfogadhatatlan, elviselhetetlen különbséggel? „Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra?” – szóval itt tartunk, alapjában tagadjuk meg a földet és az életet? Alapjában lázadunk föl az isten ellen, aki mindezt így látta jónak? S csak azért talán, mert legjobb barátunk meghalt? Egyetlen ember halála miatt, hirtelen halandó, botrányos és menthetetlenül korlátolt lett az emberiség? Dosztojevszkij Sztarece még azt kérdezte: „Megölhetünk-e egyetlen ártatlan csecsemőt is, akár milliók boldogságáért cserében?” Itt most a költő és az asszony mindent megfordít, azt mondja: Ha Samu, ha az ő Kondor Béla barátja meghalt, akkor nem ér semmit az emberiség, az egész emberi lét lett vásári vicik-vacak.
    Vagy ne higgyünk, ne higgyek a gyásznak? Még ilyen nagy gyász önkívületének se adjak igazat? Mikor ez a gyász olyan mély forrásokból ömlik, mikor ez a gyász ott rejti sötétsége rétegei alatt a fényt, az életet, az örömet? Mikor csak az öröm miatt, talán az öröm végett ragadtatja el magát? Hiszen ez a gyász annyira emlékszik az azelőttre, a halál előtti boldogságra, a teremtő festőre, aki legyőzhetetlennek látszott, s ezzel diadalmassá tett mindenkit, őt is, a költőt, a barátot! Hiszen ez a festő maga volt az élet elindulása, megragadása, jelképe és valósága:

„S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében
akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet nagy,
s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében”

    Mert volt Kezdet, a Galamb-macska-virágének tanúsítja ezt. Az emlékezés biztos tanú, habár csak a fejünkben, csak a kimondott szóban, kidalolt versben is. Ezekben az emlékekben még a tudatlanságunk, tapasztalatlan ártatlanságunk liheg-moccan, és térünk vissza hozzájuk, mert ártatlanság nélkül nem létezhetünk, csak tengődhetünk. Igen, vissza kell oda térnünk, abba a „sufniba” – és senki ne higgye, hogy ez afféle költői visszakapcsolás, ez valóságos, gyakorlati emlékezés, fölér az orvossággal, a kezeléssel – vissza kell oda mennünk, „hol boncoltunk holt madárkát, / kutatva a mozgás eredetét, / s megleltük egymás anatómiáját –” Akkor még természetesen azt vallottuk világnak és magunknak, „hogy a lét mocska még lebírható”. De aztán még azt is kétségbe kellett vonnunk, hogy kimondhatunk-e bármit is társadalmi és egyéni létünkről, hogy az erők és erőink engedik-e kimondani, ami belül rejtőzik és kívül létrejön. A nyelvi közlésnek van egy olyan rétege, amely nem közöl semmit. Csak elhangzik, szavakká sűrűsödik, de nem tudjuk értelmezni. Tehát vagy közvetlenül ébredünk rá jelentésükre, vagy megőrzik titkukat. A világ és köztem tehát kellene lennie valamilyen műveltségbeli, szabadságbeli megfelelésnek, hogy kifejezhessem a világot. Mert a nyelv nem tárgyiasul teljesen: nem olyan, mint a festmény, a szobor. A nyelv éppúgy azonos marad velem egy bizonyos mértékig, ahogy a tánc a táncossal, a játék a színésszel. Néha kimondhatatlannak, vagyis közölhetetlennek látszik egész létezésünk és környezetünk, helyzetünk. Ez a költő politikai csődjének pillanata: hiszen hogy tud így hatni a társaira, a közösségére? Ilyenkor mozdulatlanságot, némaságot, kozmikus fegyverletételt érez Szécsi Margit:

„az isten befejezte harcát.
Kíván nehéz halotti pompát,
teliholddal tömött aortát” (Esély)

    Nincs más mód a megszólalásra, csak a leghidegebb, legtúlvilágibb víziók: „AKÁR A SZELLEMKOPONYÁK / ÉGVÉN RIDEG, FOSZFOROS LÁZBAN: / LAKATLAN ÓRIÁSCSIGÁK / VÁNDOROLNAK A VÍZMOSÁSBAN” S innen, a vízmosásból sokkal cicomátlanabb a történelem is. Innen, a némaságból, mozdulatlanságból lesve, megfordul a híres ének szövege: „Feljött a sírokra a páva, / feljött, de nem szabadulásra”. Mivel a költő meg van kötve, nyelve fagyosan mered szájában: az egész világ fagyosnak, nyelvtelennek, reménytelennek látszik. S akkor már leginkább csak kérdezni tud: „Madár-e az Denevér?”
    Az ősi helyzetben, a modernül ősi helyzetben régies nyelvezetre bicsaklik a szánk, a csöves tsöves, a csillag tsillag, a zsinór sinór. Hogy éreztesse a költő a mélységet, de a nevetséget is: hát megint ide jutott? Hiszen erre a kérdésre nem lehet, nem is szabod válaszolni, Kassák válaszolt rá? Egy egész élettel csak, egy egész élet jeruzsálemi lovaglásával. A megválaszolatlan kérdéssel nyeregkápáján, végiglovagol a századon. Vele lehet beszélni, ő érti, amit mondunk, mert ő is énekelt, mozgott, küzdött, „naponta begyalogol a szent városba / s megáll a redakciók előtt, a kapuk alatt.” Tessék: a mozgás, Kassák Lajosé legalább, a mozdulatlanság leleplezésére. És Kassák megnevezéseire még a nyelv is közölni kezd, kapcsolatot teremt köztem és a világ közt. Hát akkor, valóban: „Madár-e az Denevér?” Akkor odafordulhatunk Jeruzsálemben, létezésünk, történelmünk Jeruzsálemében akármelyik gyanútlan járókelőhöz, aki éppen kirakatot néz, mert a fogyasztást a napi istentisztelet kötelező szertartásává avatta ez a Jeruzsálem, a Pénz és a Hatalom Jeruzsáleme. Odafordulhatunk, megkérdezhetjük: „Mondja, uram: mért vagyunk mi / apolitikus akol?”
    Erre a kérdésre hosszú, kötetlen ének következik, már ahogyan ez Jeruzsálemben kötelező, majd summázás, rövid, gyors ritmusban, mintha pap és hívők felelgetősét hallanánk a költő tervei szerint. S olvasnám ezt a felelgetőst végestelen-végig, míg minden kérdésre feleletet, azaz újabb Szécsi Margit-i kérdést nem kapnék.
    Mert a kérdések összekapcsolnak minket: világot és embereket.
    Szécsi Margit új könyve megállíthatatlan kérdezések örökmozgója. Nem nyugszik ő bele a fagyba, halott nyelvbe, a vízmosás történelmébe, állapotába. Megálmodja a Jeruzsálem felé ügető Kassák Lajost, fáklyás, nagy angyalföldi elődöt, hozzá imádkozik még egy utolsót, mielőtt énekét, könyvét berekesztené:

„Ide az angyalföldre a Lajos hozza a Miértet,
s a mindennapi Miértet add meg nekünk ma –”

    S innen, így kell a könyvét újra, elölről elolvasni.
    (Szécsi Margit: Költő a Holdban. Magvető, 1984)

Tornai József