Lélekmértan

A XIX. Művészetterápiás Kiállítás a Pillanat Galériában

    A modern kor rohanása, kattogó, surrogó, csörömpölő, sivító gépeinek, gépkolosszusainak hangzavara-zsibvására – egyszóval a modern (vagy legalábbis annak hitt) élet – eléggé megterheli szervezetünket. Testi és lelki betegségeink is innen jönnek – kivéve néhány öröklött bajt –, innen, a XX. és XXI. század fölfokozott ritmusából, bensőnket minduntalan megérintő csatazajából. Mert nem tudunk, nem merünk megpihenni, akár csak egy pillanatra magunk elé idézni ama sugaras Paradicsom felhőtlen nyugalmát és békéjét, szorongunk, beborítanak lelki nyavalyáink. Mintha az őskáoszban éreznénk jól magunkat, mintha a természetellenes – depresszióink, félelmeink, képzelgéseink sora – volna a természetes, úgy viseljük a ránk rakott, ránk kényszerített (?) koloncot.
    Ha a lélek megfázik – volt elég Szibériánk –, a művészi alkotás az a takaró, ami arkánumként segíti elviselni saját terhünket – önmagunkat. Mert a művészet (így a képzőművészet is), akár profi, akár amatőr műveli, az önmegvalósítás olyan – ha nem a legfontosabb – formája, amelyben ember és világ, bár némelykor drámai az összeütközés, egymásra talál.
    A kiküzdött harmónia, a pillanatnyi megnyugvás békéjében? Abban is. De még inkább abban a folyamatban, amely magára eszmélés és tudatosodás, bűnmegvallás és föloldozás, égi és földi mezők – szakralitás és valóság – egymásba forduló értekeinek és a közöttük megképződött feszültségnek ötvözete. És fókuszában a megsejtett igazság áll. Hogy az Isten a saját képére formálhatta a világot – erről szól a teremtés misztériuma –, de a szépség robotosa, aki az Igét meghallván vállára veszi a terhet, és Kölcsey híres versének parafrázisával: hat, alkot, gyarapít, az maga az ember.
    Ezt az embert, a mindenség alkotóját köszöntik a művek is – a III. Művészetterápiás Kiállításon. A pszichiátriai betegségeknek nyilván megvan az orvosi kezelési módja – se szeri, se száma –, a szakirányú gyógyítás, ha lelkiismerettel végzik, csodákat tehet. Gyógyszer és türelem – mondja a laikus –, s ebben a kettősben, pontosabban föltámasztó képességében mindig bízhatunk. Van viszont a gyógymódok között olyan – alighanem nehezen körülhatárolható – valami, amely megdolgoztatja a szívet, a kezet, az agyat, és avval hat. Ez a művészetterápia. Itt – ebben a gyógymódban – nincsenek betegek, csak alkotók vannak. Akik zárkózottságukból, félelmeikből stb. kilépve ceruzát, ecsetet, vésőt, formázófát fognak a kezükbe, hogy vágyaikat, megnyugvásuk – megpihenésük – boldogság-mezejét, a legyőzött golgotát különféle művekben-műtárgyakban (grafikában, festményben, szoborban, iparművészeti produktumokban) megjeleníthessék.
    Mestereiknek-művésztanáraiknak – Sallai Nagy Ildikó iparművésznek (SOTE), Csorba Simon képzőművésznek (Valentin Ház), Ferenczyné Saás Kinga és Rédly Mária iparművészeknek (S. K.) – köszönhető, hogy az álmodás-önmegvalósítás hihetetlenül sok formáját és technikáját birtokolják. Kifejezési palettájuk az üvegfestménytől és a tűzzománctól a kerámiáig és a fafaragásig, a tusrajztól és az akvarelltől az ólomüveg betétig és a hímzett-varrott, keresztöltéses (?) textilképekig terjed. Ahogyan bánnak az anyaggal, és azt a maguk képére szelídítik – irigylésre méltó bőkezűség.
    Bőkezűség a szeretetben, amely ha nem is motívumkincs, nem is szerkezet, nem is mitológiai-bibliai jelkép, de mindőjüket átfogó lélekmértan.
    Igazán csak az amatőr művész érzi ennek a megfoghatatlan, egzaktságában is organikusan sugallatos teremtőelvnek (?), a kéz a kézben, szív a szívközelben mércének a fontosságát. Természetesen nemcsak amatőrök, hanem igazi profik is – például a fény-árnyék játékával hihetetlenül érzékeny ceruzarajz (bögre, kiskanál, evőkanál) alkotója – szerepelnek a tárlaton.
    Van, aki a nevét közszemlére teszi, van, aki elhallgatja, de mindannyiukban közös, hogy többnyire esztétikummal is bíró műalkotásokban akarnak megszabadulni béklyóiktól. Egy hatásos, pointillista festményben (Réczi Márta), egy profetikus, ám az erotikától sem visszariadó tollrajzban (Vojcsik Györgyi), egy, a kubizmussal kacérkodó, absztrakt-félfigurális festményben (Farkas Balázs), egy expresszív formálású, kék-fehér hullámarcban (Bozsányi Szabó Éva), egy, a káoszt gomolygássá alakító absztrakt üvegfestményben, egy félig naiv, testét szenvedésszimbólummá avató corpusban, egy szalvétatechnikával készült, antik beütésű, fedelén ikonnal hívogató kazettában-dobozban (Győrfy Zsuzsa), egy iparművészeti produktumnak is elsőrangú üveg-ólomkeret osztatú gyümölcsöstálban, egy kalligrafikus, színek erdejében-szövetében megvalósuló érzelemtérképben. És még hosszan folytathatnám a sort.
    A Marczibányi téri Pillanat Galéria tárlata – mert a név sugall valamit – egy világnagy méretűre kitágított boldogságpillanat. Tanúi vagyunk – bármily kaotikus állapotból, a pokol bugyrából törjön is ki – az élet születésének. Ami nem más, mint teremtő akarat. Mestereik – művészet-orvosaik – segítségével a kiállítás részvevői olyan álmot valósítottak meg, amelyben lelküket nem foghatja bilincs. S ebben a szabad szárnyalásban értelmet kap egész létük.

Szakolczay Lajos